CsaládCsaládi szerepekGyerek

Mindenki jót akar a gyerekének

Te csak tanulj!

„Neked egy dolgod van: tanulni. Tőlünk mindent megkapsz, neked csak tanulnod kell. Mi csak egyet kérünk tőled: tanulj!” Vajon hányszor hangzik el ezekhez hasonló kérés, felszólítás, fohászkodás a szülők részéről?

Az imádott csemetének, akihez az említett kérést, felszólítást, fohászt intézik, általában a puszta létezésen - evés, ivás, alvás, lustálkodás, öltözködés, telefonálás, zenehallgatás, MSN-ezés, netezés, mászkálás, vásárlás, heverészés a „szamárfészek” közepén, stb -, illetve az ellenkező végletű laktanyai kiképzésen - szakkörök, versenyekre felkészülés, magán matek, magán magyar, magán idegen nyelv, ilyen-olyan edzés, zenetanulás, stb. - kívül a szülők szerint egyetlen dolga lenne: tanulni, mégpedig kitűnő/ a jó az jó/ könyörgöm, legalább közepes!/ csak görbüljön!!! szinten.

Az utolsó, szálfaegyenes eredményt nem említem, mert az az eredménytelenséggel egyenlő, és az eredménytelenség olyan gonosz kis furdancs, ami – nevéből adódóan - befúrja magát a szülő oldalába, és ott izeg-mozog, mintha szegény áldozat tehetne arról az elégtelenről. Néhányan hivatalos nevén lelkiismeret-furdalásnak nevezik. Elvileg a gyermekben kellene munkálkodnia, de erről majd később..

Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy ez a piszok, kis hegyes valami nemcsak rossz lelki érzeteket, de hirtelen fellobbanó indulatokat is kivált, amely indulatok a tenyereken okoznak különös rángó mozgásokat, és ezek általában a „ tanuló” felé irányulnak. Az a „tanuló”, akinek felmenői tisztában vannak az érzékeny és sérülékeny gyermeki-kamaszi lélekben okozható visszafordíthatatlan tragédiákkal, vagy már teljes letargiában és katatón módon szembesülnek az újabb kudarccal, nos, az ő tenyerükben az indulat mindössze viszketéssé enyhül. (Hurrá! Skacok! Ezt megúsztam!)

Sajnos előfordul olyan, a furdancs által felturbózott szülő, aki azért, hogy saját rossz közérzetén javítson, bizony nem állítja meg a kezét, mely a „Végzet Tenyere”-ként lesújt. Az esemény közben a felnőtt arca eltorzul, és hihetetlen , de ugyanazt mantrázza fafejű utódjának, mint eddig: „Neked csak tanulnod kellene, te... ! Más dolgod nincs, csak hogy tanulj!” – és néhány cifra kifejezéssel megkoronázza a jelenet tetőpontját, amely után a megoldás többféle lehet: a „tanuló” sír, zokog, röhög, némán áll, reszket, gyilkos gondolatokat szül, az elköltözést tervezgeti; elhessenti a gondolatot, hogy ezt vissza kellene adni, ha nem is most, de majd, ha nagy lesz, akkor legalábbis a saját gyerekének, mert addigra már úgyis megszabadult ettől a rinocérosztól, aki nem érti meg, nem érti meg, hogy képtelenség a fizikát megtanulni...

A tudósok ugyanakkor azt a különös, és egyre gyakoribb jelenséget is megfigyelték, hogy ez a furdancs a – tévesen! – „tanuló”-nak nevezett egyedekbe vagy egyáltalán nem képes beférkőzni, vagy csak rövid időre, nota bene! egy vállrándításnyira. Mivel soha semmiért nem kellett felelősséget vállalniuk, sőt, magát a szót sem ismerik; nem is értik, hogy miért ciki a – szülők által rémesnek ítélt – teljesítmény, amikor őket hóttra nem érdekli a fizika, mint ahogy a barátaik sem a fizikajegy miatt nem tudnak aludni. Az ő meggyőzésükről nyugodtan le lehet mondani, és általában ők azok, akik olyan kifinomult hanyag testtartást, hanghordozást és szöveget tudnak produkálni , amely a Teréz anya-lelkületű szülőkben is igazolttá teszi a makarenkói pofon létjogosultságát.

Néhány szülő – akinek egészségesen rövid a hosszú távú memóriája – már elfelejtette, hogy óvódás kora és munkába állása közt volt egy olyan - néha nagyon hosszúra nyúlt - időszak, amelynek során hasonlóan egyenes jegyeket szerzett. Általában ők azok, akik mélyen a tudatalattijukban egy buborékban őrzik az ősi tudást, amelyet még az ő szüleik hagytak rájuk egyetlen örökségként, de sajnos a buborék semmiképpen nem akar a felszínre emelkedni, pedig biztosak benne, hogy ezáltal egy szempillantás alatt megtalálnák az ellenszert gyermekük „utálok tanulni” nevű krónikus betegségére. Ők már kigyógyultak ebből a kórból, és most felnőtt fejjel rémesen örülnek, ha újabb és újabb átképzéseket és tanfolyamokat maguk alá gyűrve felmutathatnak egy szép oklevelet vagy tanúsítványt.

A buborékban pedig egy mindannyiunk által ismert szentencia rejtőzik: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.” Mintha az élet számon kérné a matekdogára kapott hármast! De ha az életnek tanulunk, akkor csak a „tanulás” lenne az egyetlen dolga gyermekeinknek? Az iskolás évek alatt semmi mással nem szabad terhelni őket, csak azzal, hogy megfelelő teljesítményt  - = jó jegyek, bizonyítvány, vizsgák - produkáljanak?

Egy adalék: amikor tündérkéimmel beszélgettünk a kötelességekről, akkor kivétel nélkül az iskolához kapcsolták ezt a fogalmat: jól kell viselkedni, figyelni kell az órán, megírni a házit, megtanulni a leckét.. Amikor arra kérdeztem rá, hogy ezen kívül mi dolguk, feladatuk, kötelességük van még, akkor egy-két bizonytalan hangocska kérdezte: porszívózás? rendrakás?, mire én rábólintottam, és ők boldogan kezdték sorolni: rendet kell tartanom a szekrényemben, kiporszívózni a szobámat, beágyazni, elpakolni az asztalomról...

És ha nem teszed meg? Akkor anyu egy idő után nem bírja tovább, és megcsinálja. Egy fiúcska rátromfolt: Minek csináljam meg, amikor ő úgyis megcsinálja.. Mármint az anyuka. Elkezdtük összegyűjteni , milyen feladataik vannak még, illetve mivel töltik a hétköznapokat. A csoportok felírták a táblára a tevékenységeket, aztán először kihúztuk azokat a feladatokat, amelyeket „az én dolgom”-nak neveztünk el: mindent, ami a saját szobával, ruhákkal, szeméttel, asztallal, kisállattal kapcsolatos, hiszen egy tizenkét éves gyereknek ezeket a kötelességeket (!) egyedül kell teljesíteni. Vagy nem?

Ebben a pillanatban óriási hangzavar támadt, melynek lecsendesítése után megtudtam, hogy rengeteg a lecke, az írásbeli, a gyűjtőmunka, későn érnek haza, mert edzésen, szakkörön, stb.-n voltak, hullafáradtan még le kell vinni a kutyát is; azonkívül nem mindegy, hogy mi van az íróasztalon?, azt úgyis ők használják, és miért kell minden reggel beágyazni, mikor este ismét meg kell vetni.... Minden mondatukban siránkozás, önsajnálat, volt, mintha tizenkilencedik századi angliai gyerekmunkásokat hallgattam volna, annyi panaszuk támadt a mindenféle „rendet és tisztaságot”követelő, őket kínzó szülőkről, tanárokról.

Hogyan is lehet tanulni, ha ennyi más dolga is van szegény gyereknek? Merthogy még a táblán maradtak elszórva a házimunkához tartozó feladatok is: terítés, leszedés, mosogatás, seprés, segítség a kocsimosásban, levél-fű gereblyézés, locsolás, teregetés, a szemét kivitele, portörlés, sőt: még ablakpucolás és sütés is előfordult. Nagyon megörültem, hiszen ezek valóban az életre nevelő feladatok, amelyek megtaníthatják a gyerekeket arra, hogy a család működéséhez nem feltétlenül cselédre - = anyuka -, hanem jól szervezett munkamegosztásra van szükség. Később azért árnyalódott a kép, ezeket a munkákat csak 3-4 gyerek végzi rendszeresen, a többiek hébe-hóba, rengeteg kérés, rábeszélés, szemrehányás után ímmel-ámmal csinálják meg.

Tehát, ha nem csinálnak rendet, nem végeznek rendszeresen házimunkát, nem segítenek otthon, akkor miért nem tanulnak? Erre sem marad idejük? Nem marad. Valóban kevés az idejük a mai gyerekeknek. Napjaik némelyeknek túlzsúfoltak, rosszul szervezettek, másoknak üresek vagy unaloműző, csupán időtöltésre jó tevékenységekkel telítettek. Ők maguk gyakran fáradtak, álmosak. Tán csak nem a tanulástól? Tanulni kemény munka, komoly szellemi koncentrációt, megterhelést kívánó, sokszor monoton feladat.

Vagyis, amikor szülőként erre a munkára próbáljuk rávenni őket, akkor gyakorlatilag ismét a „bányába” küldjük csemetéinket, hiszen már a délelőttöt is ott töltötték. Itt aztán rengeteget kell gürcölniük azért, hogy egy kis szenet-drágakövet – kinek melyik metafora a kedvesebb – kitermeljenek. Ez az a dolog, amit a felnőttek már elfelejtettek, hogy nekik is hosszú órákba, napokba, sőt évekbe telt, amíg megtanultak egy idegen nyelvet, vagy képesek voltak felmondani végre egy verset, vagy fel tudták sorolni Magyarország főbb tájegységeit, mindezt úgy, hogy negyedannyi, a figyelmüket és az energiájukat elvonó inger, érdekesebb, vonzóbb dolog vette volna őket körül, mint most gyereküket.

„Én is jártam iskolába, én is meg tudtam tanulni!” - biztos, hogy ez a mondat minden felnőtt szájából élete során legalább egyszer elhangzik. De azért vannak szülők, akik csak érett fejjel jöttek rá, hogy valóban tanulni kellett volna, mert akkor talán több választási lehetőségük lenne most. Vannak szülők, akik meg kiválóan tanultak, és éppen ezért már tudják, hogy mit ér a jó teljesítmény. És vannak szülők, akik tudják, hogy a megszerzett tudás nemcsak a továbbtanulás és a későbbi munka, hivatás megszerzésének az alapja lesz majd, hanem egy másfajta életszemléletet is nyerhetünk általa.

A régebbi és a mostani gyerekkort összehasonlítva az egyik képen egy fekete-fehér ABC-t látunk, néhány árucikkel, a másik képen viszont egy színes, hangos, csillogó-villogó óriási bevásárlóközpontot árutól roskadozó polcokkal, nem csoda, hogy itt minden érdekesebbnek bizonyul, mint a tanulás, amiről ugyan tudják, hogy az egyetlen dolguk, de a legnehezebb. Mitől olyan nehéz számukra? Önállóan, egyedül kellene elvégezni, közben állandóan olvasni kell - borzalom! -, monoton, unalmas, fárasztó, nincs sikerélmény, mert másodszorra sem sikerül a matekpéldát megoldani, na itt szokták feladni, nincs továbbkulizás, ebből elég volt! Bezzeg a gépen egy perc alatt ezerszer több és jobb eredményt tud produkálni, és még szórakoztató is.

Miért is gondoljuk, hogy az az egyetlen dolog – a tanulás – nem mindennapos rabszolgamunka a számukra, ráadásul őket sokkal több csábítás veszi körül, mint szüleiket anno. De a szülőknek sem könnyű mostanság, annyi mindennek kell megfelelniük. Igaz, gyakran a az ördögi kört ők maguk kezdik el rajzolni! Először engedve a korszellemnek, meg a gyerek nyaggatásának megvesznek, beszereznek, biztosítanak minden csábító dolgot, mint LEGO, transzformerek, Barbie-k, autócsodák, Playstation, XBOX, számítógép, telefon, DVD-k, iPodok, MP4-ek, webkamerák, stb. Aztán amikor minden megvan, arra kényszerítik szegény utódaikat, hogy ezeket dobják a sutba, és üljenek le a gályapadhoz. Tanulni! Ha pedig valamiért nem megy a tanulás, akkor felfüggesztik a csodamasinák használatát, elzárnak, letiltanak, elvesznek minden éltető kütyüt, és azt gondolják, hogy ezzel a büntetéssel rávehetik a kiskorút a tanulásra.

Némelyeket igen, akik mint a drogosok, bármire képesek, hogy anyagot szerezzenek, így gyorsított felvétellel megtanulják, bepótolják, leírják, felmondják, csakhogy visszaülhessenek a monitor elé, vagy pénzt kaphassanak a telefonjukra, esetleg előkerüljön a szekrényből a joystick. De a többség, akinek most tényleg nincs más dolga, mint tanulni, amit persze nem tud egyedül, önállóan, stb., továbbra sem ér el sikereket, csak szenved, frusztrálódik a suliban és otthon is, és gyakorlatilag nincs lehetősége másra, mint vállrándításra. Az ördögi kör már működik, és a tehetetlen felnőttek megpróbálkoznak a „munkával büntetés” módszerével, ugyanis más eszköz már nem maradt a számukra: voltak fogadóórán, nincs tévé-számítógép-haverok, viszont most a gyerek egész délután csak hever az ágyon könyvvel a kezében, és még sincs javulás a jegyek terén.

No, akkor most dolgozni fogsz, úgyis rengeteg időd van! Mire hazajövök,... és itt kellemetlen házimunkák felsorolása következik. Ismerik-e a gyerekek ezeket egyáltalán? Van-e olyan „családsegítő” feladat a mindennapjaikban, amit rendszeresen elvégeznek, és a munkájukat értékelik is a szülők? Nem feltétlenül pénzzel, inkább valódi odafigyeléssel. Az ilyen mondatok: „Na ugye, hogy te is meg tudod csinálni.. a másik balkezeddel..” és a „Miért kellett két napig könyörögni, amikor egy félóra alatt végeztél vele?” ... nem hiszem, hogy a továbbiakban motivációt jelentenének bármelyik gyereknek is. Talán a „ Nagyon köszönöm, rengeteget segítettél ezzel!” vagy az „Ilyen gyorsan még én se tudom megcsinálni. Ügyes vagy !” többet segíthete mindkét félnek.

Azonban azt is tudnunk kell, hogy a családi munkában való aktív részvételhez egészen korai szokásrendszer kialakítása szükséges. És itt nem kizárólag arra gondolok, hogy a gyereknek kell elrakni a játékait, és rendben tartani az íróasztalát, hanem – ahogy ezt egy sikeres„családi projekt” vezetője, egy boltban késő estig dolgozó anyuka mesélte - a terítés mindig a két lány feladata volt már egészen kiskoruk óta, később a leszedés és a mosogatás is. Először csak hétvégén, aztán meg mindig, és ez a feladat olyan egyszerűen beépül az életükbe, mint a fogmosás. De ehhez a szülők kitartása is kellett, akik tolerálták, hogy minden lassabb, nem úgy sikerül, néha eltörik valami, és veszekedés is előfordult,pedig biztos hogy nemegyszer könnyebb és gyorsabb lett volna kivenni a kezükből a munkát.

Ezért aztán sokkal több olyan gyerekről-kamaszról tudunk, akinek az anyukája pakol be még mindig, elveszi előle a tálcát, ha méltóztatott elfogyasztani a vacsorát; anyuka kiválogatja a padlóra ledobott szennyest, kimossa, kivasalja, berakja tisztán a szekrénybe; a szülő elfogadja, hogy sosincs meg az ellenőrző, hogy nincs lecke; az iskolába hozza gyermeke asztalon felejtett uzsonnáját, füzetét vagy kulcsát; megveszi a telefont, mert már mindenkinek ilyen van, és elhiszi, hogy szívéről szakasztott magzatát direkt piszkálják a gonosz tanárok; sőt gyakorlatilag mindent elhisz, amit a gyerek mond. Akkor miért csodálkozik, hogy gyermeke semmiféle lelkifurdalást nem érez az egyre romló tanulmányi eredménye miatt? Eddig sem kellett semmiért erőfeszítést tennie, pardon, csak tanulásért kellett volna, de hát az, mint tudjuk, nem megy. Eddig is mindent(?) megkapott, eddig is kiszolgálták, ellátták, és bizony még a lópokróc modorát is tolerálták a szülei, akkor most minek fárassza magát, majd lesz valahogy.

A szülők azzal érvelnek, hogy nincs idejük a sok munka és hosszú munkaidő miatt a gyerekkel érdemben foglalkozni, de ezalatt azt értik, hogy hazajőve már nem marad erejük, hogy kikérdezzék, ellenőrizzék a leckét, sőt hogy együtt tanuljanak..De hát nem is kell! Az a gyerek feladata, meg a pedagógusé. Harminc éve próbálom meggyőzni a szülőket - és gyakran a kollégákat is -, hogy az önállóságnak kellene meghatározni a tanulását már elsőben is. A gyerek tanuljon, ne a szülő. Nyilván nem a teljes elhanyagolásra gondolok, amikor a szülő azt sem tudja, ki a gyereke osztályfőnöke, vagy hogy milyen tantárgyakat tanul...

Fogadóórákon – még nyolcadikos – szülők is szinte elnézést kérve mondják: hogy „most nincs időm kikérdezni esténként, ezért aztán nem megy olyan jól...” . Már automatikusan válaszolom: és önnek is segít a nyugdíjas anyukája-apukája az irodában, az étteremben, a boltban vagy ahol dolgozik? Ugye, nem? És ha elront valamit, akkor ön felel érte, nem a szülei, és nem is ők fogják kijavítani a hibákat. Ha nem tanítom meg a gyerekemet arra, hogy a tudás megszerzése elsősorban az ő feladata, amiben én természetesen segíthetek, de nem oldom meg helyette az ő problémáit. Ezenkívül azt is mindig elmondom szülői értekezleten, fogadóórán, egyéni beszélgetésben is, hogy mi, felnőttek sem csak dolgozók vagyunk egy munkahelyen, hanem van otthonunk, amely szintén „munkahely”, ahol feladatok vannak, és mivel a gyerekek természete, hogy nőnek, fejlődnek, egyre komolyabban ki kellene venniük a részüket a családi munkamegosztásból. Mindig az adott életkornak megfelelő terheléssel, de legyen az ő dolguk is az otthonuk.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy sokszor elkeserítő, lehangoló egy nagykamasszal vitatkozni, kérlelni, és semmit el nem érni, de ezekre az esetekre is ki lehet találni olyan megoldásokat, amelyekkel nem kell helyettük elvégezni bizonyos munkákat. Pl: csak a szennyesládába, -zsákba vagy egyéb, a családban megbeszélt helyen lévő ruhákat mossuk ki – zsebek kiürítve! - , aztán lehet, hogy egy hétig kerülgetni kell a zoknikat, de bírjuk ki, hátha nem a Bezzeg az én időmben! hősnőjének módszerét választja az érintett...

De hát mi is történhet egy olyan gyerekkel, akitől elvesszük az önállóságot, és nem követelünk tőle mást, csak a tanulást? Ami sok-sok tanítványommal: nem ismerik meg önmagukat, a képességeiket, hogy mennyit bírnak el, nem tanulják meg, hogy a hibákat ki lehet javítani, hogy nem szabad feladni az első kudarc után, és aztán másokat okolni, és hogy felelős – már az elsős is – saját magáért és másokért is. Ilyen gyerekeket akarunk nevelni?

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XGyerünk, anyukám! - Teakiadó