CsaládCsaládi szerepekSzülő

Tanévkezdés

Amikor elengedem a kezét...

A féltő, óvó családi körből kikerülő gyerek az óvodába, illetve iskolába lépve óhatatlanul megtapasztalja, hogy a pedagógusok és a gyerektársak másként viselkednek vele, mint ahogyan ezt otthon megszokta. A szülők gyakran féltik a gyereküket az intézményes nevelésbe kerüléssel járó változásoktól. Hogyan készíthetjük fel gyerekünket a számára idegen világra?

A szülő jogosan elfogult

Az embernek a saját gyereke a testet öltött csoda. És ez így természetes, hiszen a szülő a világrajövetel pillanatától tanúja lehet minden apró történésnek: az első értelmes pillantásnak, az első lépéseknek, az első szavaknak. Ám ahogyan tágul a horizont, mások is belépnek a képbe, gyerekek és felnőttek, akik számára az az egyedülállóan csodálatos apróság már csupán egy a sok közül; akik egészen más módon látják őt, mint én, az elfogult szülő. Megnyugtatásul közlöm, hogy az elfogultság a szülő részéről természetes, sőt pozitív vonás. A gyereknek az egészséges fejlődéshez szüksége van arra, hogy legyen egy hely, ahol feltétel nélkül elfogadják, hibáival együtt szeretik, szükség esetén megvédik, ahol biztonságban érezheti magát.

A biztonságot nyújtó, védelmező családi háttér elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyerek tudatában legyen saját értékeinek. De az egészséges fejlődés feltétele az is, hogy a gyerekünk a családon kívül is megfelelő kapcsolatokat tudjon kialakítani, és a szülőnek ebben szintén döntő szerep jut.

A pedagógus szemével

A gyermekét óvodába, majd iskolába adó szülő óhatatlanul várja a visszaigazolást az óvónőtől, tanítótól gyermeke kivételes voltáról. Valljuk be, hogy az anyáknak és apáknak csak elenyésző hányada kap olyan feltétlen elismerést és dicséretet a pedagógustól, mint amilyet remél. Az óvónőtől esetleg arról értesül, hogy az otthon olyan szelíd, csendes kislány erőszakos a társaival, a tanítónő a zseniálisnak ítélt gyermekről azt állítja, hogy legfeljebb közepes képességű.

Mit tegyünk, ha a pedagógus véleménye nem egyezik a miénkkel? Ragaszkodjunk-e a saját igazunkhoz? Vagy szégyenkezzünk amiatt, hogy ennyire félreismertük a gyerekünket? Az igazság a két álláspont között van. A pedagógus számára a mi gyerekünk mint egy csoport tagja jelenik meg, egy a többi között, a róla kialakult vélemény függ attól a csoporthelyzettől, amely az adott intézményben kialakult. Az óvónő és a tanító kevésbé mélyen ismeri ugyan a gyerekünket, de látja olyan helyzetekben is, amelyek a szülő számára ismeretlenek. Tanúja a társaival való viselkedésének, össze tudja hasonlítani magatartását, teljesítményét a többi hasonló korú gyerekével. Lehet, hogy ez az objektív megközelítés torzít, de valljuk be, ugyanilyen torzító hatású a szülő mélyebb, de óhatatlanul szubjektívebb képe a saját gyerekéről.

A legszerencsésebb nyilván az, ha a szülő és a pedagógus megbeszéli egymással, hogy ki hogyan látja azt a bizonyos gyereket, egyeztetnek, s mind a két fél tekintetbe veszi a másik véleményét, kiegészíti, pontosítja ezzel a sajátját. A szülői szubjektivitás kiegészítve a pedagógus szükségszerűen tárgyilagosabb meglátásaival segít a minél valósághűbb kép megrajzolásában. Ebből kiindulva máris megvan az alapja egy a gyerek érdekét szem előtt tartó együttműködésnek.

A többi szülő nézőpontja

De az óvodába és az iskolába nem csupán a mi gyerekünk jár. Számolnunk kell a többi, hozzánk hasonlóan elfogult szülővel, aki lelke mélyén szintén azt várja a pedagógustól, hogy az ő csemetéjét különleges lényként kezelje. Bizonyos értelemben sorstársak vagyunk, van közös ügyünk, hiszen valamennyien azt szeretnénk, hogy olyan közösség alakuljon a gyerekeink körül, amelyben jól érzik magukat, és minél harmonikusabban fejlődnek.

Nagyon komoly erőt jelent, ha a szülők megtalálják a módját egymás megismerésének, a felmerülő problémák megvitatásának, a megoldás közös keresésének, a folyamatos együttműködésnek. Tudom, mindenkinek kevés ideje van, de ma, a mobiltelefon és az internet világában meg lehet találni a folyamatos kapcsolattartás eszközeit.

A gyerekek világa

S akkor még semmit sem szóltam arról a kortársközegről, amelybe féltett gyermekünk belecsöppen.

Vajon szeretni fogják? Esetleg bántják majd? Ki fogja megvédeni? Meglátják-e benne azt a sok sok pozitívumot, amit a szülője elragadtatással szemlél? Nem fogják-e elrontani, olyan irányba befolyásolni, amit mi nagyon nem szeretnénk? Gondoljunk csak vissza saját első találkozásainkra a kortársainkkal! Milyen sérelmek értek akkor bennünket? Mit éreztünk, mit tettünk, és mit tettek a szüleink? Elpanaszoltuk-e egyáltalán a felnőtteknek, hogyha a társaink részéről valami sérelem ért? És ha megtettük, nem bélyegeztek ezentúl árulónak?

Valamennyi szülő tisztában van azzal, hogy a közösségbe kerülés sok betegeskedéssel jár egészen addig, ameddig a gyerek teste hozzá nem edződik az új helyzethez. S ugyanez érvényes a lelkére is; hiszen hasonlóképpen kivédhetetlenek a társak részéről érkező bántások, sérelmek, keserűségek. Több tényezőn múlik, hogy ezekkel miként boldogul a gyerek,. Befolyásolja – többek között – az, hogy ki honnan érkezik. Hogy mennyire élt eddig abszolút védettségben, üvegbúra alatt, hogy egykeként vagy testvérrel, testvérekkel együtt nevelődik,volt-e alkalma  a korábbiakban gyakorolni a társas együttlétet. Az azonos körülmények közül kikerülő gyerekek társas viselkedése és állóképessége is különbözik egyéni tulajdonságaik, érettségi szintjük szerint. Nem mindegy például, hogy az adott gyerek extro- vagy introvertált, magabiztos vagy szorongó, ügyesen mozog vagy esetlen. Nem mindegy természetesen az sem, hogy milyen összetételű az adott gyerekcsoport, és hogy ezen belül a gyerek mennyire más, mint a többiek, ki van-e téve a mássággal szembeni ösztönös elutasításnak.

Az elfogadó, jó közösség kialakítása elsősorban a pedagógus felelőssége. A gyermekét ismerő szülőre is komoly szerep hárul a társas létre való felkészítésben és a menetközben felmerülő problémák kezelésében. Ha közvetlenül vagy közvetve értesül arról, hogy gyermekét sérelem érte, mielőtt az ő védelmében lépéseket tesz, feltétlenül tájékozódjon a körülményekről. Fontos, hogy a gyereket megnyugtassa, megvigasztalja, de ugyanilyen lényeges az is, hogy segítse őt túljutni a problémán, tudatosítsa benne, hogy ő maga mit tehet a megoldás, és később a hasonló esetek megelőzése, elkerülése érdekében.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás