CsaládÉletszakaszokKamasz

Részletek Benjámin naplójából

„Elkezdtem megvédeni az érdekeimet...”

A nap következő szakaszát az igazgatóiban kellett eltöltenem, abban a tudatban, hogy a többiek éppen a moziban mókáznak. El voltam keseredve. Dugába dőlt a remek tervem, ráadásul éreztem, hogy ebből nagyobb baj is lehet.

Az ötlet

Hatodik osztályba jártam. Megbeszéltük a többiekkel, hogy megnézünk a moziban egy filmet, amire mindannyian nagyon kíváncsiak voltunk. Óriási szám volt, hogy közösen, szülők nélkül megyünk. Valóságos kalandnak, óriási élménynek ígérkezett. Megbeszéltük hát, hogy mindenki hazamegy, és megkérdezi szüleit, hogy elmehet-e.

A terv legfőbb fázisa: a szülők meggyőzése megbízható mivoltunkról nem volt mindenkinél olyan egyszerű, de én könnyedén túlestem rajta. A kijelentés módszerét választottam, és meglepő módon semmilyen ellenállást nem véltem felfedezni édesanyám részéről (kicsit hiányoltam is). Még a finanszírozás kérdésében is minden ellenvetés nélkül mondott igent. Ezután boldogan feküdtem le aludni, eszembe sem jutott, hogy elfelejtettem valami igencsak lényegeset.

A probléma

Másnap reggel az iskolában már ott ült a kis társaság. Mindenki lobogtatta az igazolást, hogy elmehet a napköziből. Hirtelen belehasított az agyamba a felismerés borzalmas érzése. Szemeim előtt leperegtek az előző este történései. Elfelejtettem igazolást íratni! Utolsó reményem, hogy a napközis tanárnő kivételesen jókedvű (mellesleg ilyennek nem láttam még azelőtt), és elenged. Végül is úgy döntöttem, hogy nem bízom a puszta, teljesen valószínűtlen, véletlenre a sorsomat. Ehelyett inkább magam alakítom azt egy előre eltervezett és gondosan kivitelezett szökés formájában.

Nap vége felé egyre elszántabb lettem. Tervemet bombabiztosnak és elhibázhatatlannak véltem. Buktató lehetett volna a gondnok által minden délután bejárt útvonal esetleges egybeesése az én remekbeszabott tervem által kijelölt útvonallal, azonban ennek az esélye elhanyagolható volt, így nem is igazán aggódtam miatta. Délután két órára általában a kedves bácsi amúgy is már meglehetősen illuminált állapotban volt. Mindent összegezve tehát nem láttam okot rá, hogy ne próbáljak meglógni.

A terv kivitelezése

Az udvaron szinte senki nem volt. Bíztam abban, hogy ilyen minimális mennyiségű ember között gond nélkül át tudok lopakodni. Tudtam, hogy társaim már kint várnak a buszmegállóban, nincs késlekedni való időm, úgyhogy elindultam. Megpróbáltam nyugodt arcot vágni, miközben elslisszoltam egy tanár mellett, valószínű, hogy nem sikerült túl jól, mivel megkérdezte, hogy hova megyek ilyen sebesen. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Hátul, a kijárathoz vezető lépcsőnél már viszonylag nyugodt voltam. Gyorsan felfutottam és kisiettem az ajtón, majd átrohantam az úton a buszmegállóhoz. Barátaim már itt voltak és harsányan felnevettek, amikor meglátták zilált arcomat, ami még remegett az idegességtől. Jött a busz , mondtam a többieknek, hogy szálljunk fel, de válaszul azt kaptam, hogy várjunk még egyet, mert sok időnk van még (na persze, ezért rohantam ki). Előre tudtam, hogy ez végzetes hiba lesz.

A hiba következménye

Sok mindent el tudtam volna képzelni, de azért azt nem, hogy a tulajdon osztályfőnököm fog kirohanni a nemrég elhagyott épületből, és elkezd ordibálni, hogy menjek vissza azonnal. Imádkoztam, hogy jöjjön a busz, de mindhiába. „Minek kellett még egyet várni?” gondoltam, az ofő pedig közben csak jött és jött. Határozottan haladt felém, haja lobogott a szélben, szemei villámokat szórtak, úgy éreztem, hatalmas termete árnyékában szinte eltörpülök a 180 centimmel. Minden lépésénél egyre bizonytalanabbá váltam. Megállt az út túloldalán és onnan kiabált nekem. Fenyegetett mindenfélével: igazgatói intő, fegyelmi tárgyalás, stb. Miközben beszélt, én kezdtem felbátorodni.

A kifakadás

Nem tudom, hogy lehettem ilyen vakmerő, de elkezdtem megvédeni az érdekeimet. Sajnos egyre csúnyább dolgokat kiabáltam vissza a tanárnőnek. Kezdtem azzal, hogy anyukám elengedett. Természetesen nem érdekelte, hiszen papír kell róla. Hirtelen nevetségesnek éreztem az egész dolgot. „Hogy süllyedhet idáig egy tanár?” gondoltam, hiszen ott állt előttem az út túloldalán és ordibált. Egyre jobban felidegesítettem magam, aztán át is keltem az úttesten (nem túl biztonságosan). Odaálltam elé, és elmondtam a véleményemet, egy-két elég csúnya szóval megspékelve. Végül felhívtam édesanyámat, aki a tanárnő oldalára állt, így végül vissza kellett térnem az iskolába.

A bűnhődés

A nap következő szakaszát az igazgatóiban kellett eltöltenem, abban a tudatban, hogy a többiek éppen a moziban mókáznak. El voltam keseredve. Dugába dőlt a remek tervem, ráadásul éreztem, hogy ebből nagyobb baj is lehet.

Három kemény órája ücsörögtem a leckéim megoldásával elfoglalva egy olyan helyiségben, ami tökéletesen hangszigetelt, tele oklevelekkel. Az asztal meglehetősen értékesnek tűnt, ezért végig attól féltem, hogy gondolkodás közben véletlenül összefirkálom. Láttam, ahogy egyre lejjebb ment a nap, és folyamatosan növekedett azoknak a száma, akik elhagyták az iskola területét. Az én anyukám azonban még mindig nem jött. Ebben a néhány órában csak az igazgatónőt láttam, aki időnként bejött az irodába, és szikrákat szórt rám a szemeivel. Úgy éreztem, hogy ezt azért nem érdemlem meg.

Idegölő beszélgetés

Végül megjött az anyukám, és a két pedagógussal együtt (igazgató és osztályfőnök) belépett a nyomasztó szobába. Ezután nekem estek. Állítólag lehülyéztem az igazgatót és sok hasonló kaliberű dolgot mondtam még. Ezekre én nem emlékeztem, de biztosan így volt. Végül is nem különösebben izgatott a dolog, sokkal inkább az, hogy az osztálytársaim egy jót mulattak, amíg én szenvedtem. Azért rossz volt látni, hogy édesanyám is ellenem dolgozott. Végül közösen kigondolták, hogy mi lenne a legmegfelelőbb büntetés.

A büntetés

Valószínűleg nem sokan gondolják, hogy az ember hajának levágatása mekkora fájdalmat tud okozni. Én ezt kaptam büntetésül. Évek óta növesztettem, és végre elég hosszú volt. Akkoriban az volt a dicsőség köztünk, ha hosszú volt valakinek a haja. Úgy éreztem, megfosztanak attól, amire a legbüszkébb vagyok. Elmentünk fodrászhoz és elborzadva néztem, ahogy hosszú fürtjeim mind kárba vesznek. A hajszobrász összesöpörte a dicsőségemet. Mint amikor Sámsont fosztották meg az erejétől! Inkább kaptam volna intőt. Megtalálták azt a dolgot, ami a legjobban fájt.

Utólag...

:

Ki kit nevel?

"Sokáig úgy éreztem: szüleim nem bírják elfogadni, hogy már nem vagyok kisgyerek. Lehet, hogy részben igazuk volt, de én nem így éreztem. A rengeteg veszekedés hatására rájöttem, hogy hogyan „neveljem” én is észrevétlenül a szüleimet." Bővebben...

 

Eldöntöttem, hogy ezentúl fokozottan oda fogok figyelni arra, hogy mit mondok a tanároknak. Természetesen ez nem igazán sikerült. Szerencsére a hajam egy fél év alatt nagyjából visszanőtt, és semmiképpen nem akartam még egyszer levágatni.

Azért végül rájöttem, hogy rosszabbul is járhattam volna. Úgy érzem, sokat tanultam az esetből, de azt még mindig igazságtalannak érzem, hogy három felnőtt esett nekem, és szinte darabokra téptek.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XTrefl