Család

Mi is leszünk szenilisek

Az, hogy miként bánnak majd velünk a gyermekeink, ha megöregszünk, attól is függ, mit tanultak tőlünk: mi hogyan bánunk jelenleg az ő nagyszüleikkel.

Egy viszonylag magas házban élve rendszeresen összefutok a liftben a „szomszédokkal”, akik között szép számmal akadnak szépkorúak. Tanúja vagyok annak is, amikor a gyerekeikkel találkoznak, mint éppen ma reggel, amikor a járni alig tudó, de teljesen friss és nyitott gondolkodású ősz hajú hölgy mellé betoppantam a felvonóba. A földszinten a lánya várta, és sokkal kevésbé volt feldobva az anyjával való találkozástól, mint én az egyperces közös utazásunktól. Nem először látom a nőt, a lányát, aki maga sem fiatal már, és soha nem mosolyog, mintha bosszantaná anyja kedves és kitárulkozó lénye. Jártam sajnos sokat kórházba, és a látogatások során nem egyszer tapasztaltam azt, hogy az ágyhoz kötött, olykor magatehetetlen testbe kényszerült idős ember mekkora terhet jelent a fürgeléptű utódok számára, de sokszor voltam fültanúja olyan türelmetlen és pattogó párbeszédnek is, amikor a gyermek idős szülőjét torkollta le valami apróság miatt. Akad olyan család is, ahol a nagymamát bejárónőnek és bébiszitternek használják egyszerre, nem törődve azzal, hogy a háta mögött levő évek már inkább akadályozzák, mint segítik a „munka” elvégzésében, és bele sem merek gondolni, mi lesz akkor, ha már nem veszik hasznát…

„Belegondoltál már abba, mi mindent megtett érted az életed során?” – kérdeztem az ismerősömtől, amikor arra panaszkodott, hogy betegségétől megbomlott elméjű édesanyja mennyi bosszúságot, sőt: anyagi kárt okoz neki.

 

 

És itt vagyunk a kulcsszónál: bosszúság. Immáron felnő(tt) a gyerek, és néha eszembe jut Narayama hegye (Fukadzava) meg a Büdös-barlang (Sánta Ferenc), és azon jár az eszem, hogy semmiféle bosszúságot nem szeretnék okozni a gyerekemnek öregen, nem akarom, hogy az életét a velem való foglalkozás határozza meg. Tegyük fel, hogy egészségesen érem meg a 100 éves kort – még akkor is lesz velem gondja bőven, s ha nem lesz ekkora szerencsém, akkor meg pláne.

Aztán belegondoltam, hogy az anyám is eléri egyszer azt a bizonyos életszakaszt, amikor már nem megy annyira neki sem egyedül – vajon mit fogok tenni akkor? Ő azt mondja, rakjam majd be egy otthonba, és éljem az életem, de ez a variáció egész egyszerűen nem játszik a mi történetünkben, addig leszek mellette és vele, amíg erre lehetőségem van, akármi is lesz. Mondom ezt úgy, hogy egyelőre mind a ketten egészségesek vagyunk (lekopogom), legalábbis nagyjából, a gyereknek még nincs gyereke, akire vigyázni kell, és vannak mellettünk még mások is.

Nincs nálunk kultúrája az elmúlásnak, szándékosan nem írtam halált, azért, mert az elmúlás egyszerűen szebb szó, meg aztán jobban is mutatja azt, hogy nem egy pillanatról van szó, hanem egy folyamatról. Nem tudunk mit kezdeni betegeskedő és/vagy szavaikat, gondolataikat el-elfelejtő szüleinkkel, dugdossuk őket és az érzelmeinket egyaránt, ahelyett, hogy megélnénk ezt a részt is úgy, mint ami szervesen hozzá tartozik az életünkhöz. Az anya akkor is anya, ha már odaégeti az ételt, és apa akkor is, ha már csak segítséggel tud járni.

Ma már a negyvenesek az új harmincasok, az ötvenesek az új negyvenesek és így tovább – de a végtelenségig nem lehet ezt a dolgot pörgetni, hacsak nem tűnik fel a kereskedelemben az örökélet-elixír, amely után évszázadok óta sóvárgunk…

Presser–Adamis: Harmincéves vagyok, musicalrészlet

Ha nem esik egy tégla a fejedre,
ha nem nyelsz le egy szálkát se keresztbe,
ha nem fekszel le keresztbe az úttesten,
ha nem megy rajtad éppen át az úthenger se még

Mi is leszünk szenilisek,
óh, mi is leszünk szenilisek

Ha a doktor nem felejt az asztalon,
ha az ajtón mész ki, nem pedig az ablakon,
ha a kabátod hasad meg és nem a tudatod,
s kötél helyett nyakkendő lóg csak a nyakadon, óh-óh

Mi is leszünk szenilisek,
Óh, mi is leszünk szenilisek

Csak ki kell várni, ki kell várni,
mi is leszünk szenilisek

mi is leszünk szenilisek
mi is leszünk szenilisek
mi is leszünk szenilisek

Jól figyeljük meg magunkat: miként, milyen hangon, hányszor beszélünk a szüleinkkel, mert elég nagy az esély arra, hogy az általunk prezentált minta jó pár év múlva visszaköszön, és már nem az fog bosszantani minket, hogy ugyanolyan szófordulatokat használunk, mint a szüleink, hanem az, hogy a gyerekünk beszél ugyanúgy, mint ahogy mi tettük annak idején.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XGyerünk, anyukám! - Teakiadó