Család

Ön is tipikus fiús anyuka?

Fiatal lány koromban őszintén reméltem, hogy leendő párom anyukája szeretni fog engem, és tiszteli majd a fiával való kapcsolatomat. Nos… szép álom volt. De most nem erről a részéről szeretnék nektek írni. Sokkal inkább arról, hogy fiús anyaként mit tehetek annak érdekében, hogy belőlem ne váljon anyóssárkány...

Azt hiszem, mindenki hallott már a bizonyos „fiús anyuka”–mítoszról. Attól tartok, legtöbb embernek nem mondok ezzel újat. Aki viszont (szerencséjére) nem találkozott még ilyen hölgyeménnyel, hadd írjam le most a legendás ismertetőjegyeit.

A fiús anyuka rajongva szereti a fiát (ez persze még nem jelent semmi rosszat); nem él olyan lány/lény a földön, aki érdemes lehet a fia szeretetére; minden lányra féltékeny, aki csak a kisfia körül megfordul; módszeresen magához láncolja gyermekét abból a célból, hogy vele maradjon, amíg csak él. Sorolhatnám még, de tulajdonképpen ezek a legfontosabb és legismertebb tulajdonságai az említett anyukának.

Eléggé bizarr és riasztó, nem igaz?

Be kell vallanom töredelmesen, hogy mikor először megtudtam, hogy terhes vagyok, mindenképpen kislányt szerettem volna. Tulajdonképpen a teljes rokonságomban kislányok születtek, így velük voltak már tapasztalataim. Mikor az ultrahangon bebizonyosodott, hogy bizony fiú lesz a kis trónörökös (az ultrahangos vizsgálaton a doktor nő a monitoron be is karikázta nekem a bizonyítékot, amikor rákérdeztem, hogy „Biztos?”), bepánikoltam. Te jó ég, mit fogok én kezdeni egy fiúval??? Persze azóta rájöttem, hogy az anyai ösztön hamisítatlan, és minden helyzetben képes kivágni magát. Mikor második terhességem alkalmával is kiderült, hogy ismét kisfiút szánt nekem az Ég, akkor már magabiztosabb voltam. (Bár köztünk maradjon, az az érzésem, hogy ha 10 gyerekem lenne, mind fiú lenne, ez biztos). Hiába mást vártam, az igazság az, hogy 100 kislányra sem cserélném el egyik rosszcsont fiamat sem. Mikor már kezdtek kinőni a pelusból, egyre elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy vajon én is az a tipikus fiús anya lennék?

Hiszen imádom őket, ölelgetem, amikor tudom, szeretem, ha a közelemben vannak, és rémiszt a gondolat, hogy egyszer csak kirepülnek a fészekből, és nem lesz rám szükségük. Biztos vagyok benne, hogy ezt a félelmet minden anyuka átérzi. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a legfontosabb számomra (és minden igazi anyuka számára) az, hogy gyerekeim boldogok és önállóak legyenek. Ezt átgondolva rájöttem, hogy mit is kell tennem. Onnantól kezdve, hogy gyereket vállalunk, valahogy szülőként háttérbe szorulunk. Ami persze részben jó, részben viszont nem. Meg kell találnunk az egészséges egyensúlyt. Meg kell értenie minden anyukának, hogy a gyerekvállalással nem szűnik meg az életünk, mert ha abszolút mindent alárendelünk a gyerekeknek, akkor az élet tökéletesen sivár lesz, és valóban minden örömünket a gyerektől fogjuk várni. Amikor pedig itt lenne az ideje a srácok önállósodására, akkor foggal-körömmel harcolunk majd azért, hogy velünk maradjanak. Joggal állíthatja bárki, hogy ez egyaránt előfordulhat fiús és lányos anyáknál is, ami teljesen igaz.

Csakhogy (bár minden porcikám lázad ez ellen a kifejezés ellen, mert elég erkölcstelennek és betegesnek tartom a szó szoros értelmében vett formáját, de) a fiús anyák – úgy mondják – szerelmesek a fiukba. Húha, szinte látom a fiús anyukák lázadását . Senki ne értse félre, ebben nincs semmi bántás, hiszen én is ilyen anyuka vagyok, de ami igaz, az igaz...

Ahogy az apukák jobban ragaszkodnak a lányukhoz, úgy az anyukák is a fiukhoz, ez tény. Éppen ezért kell minél korábban átgondolnunk, hogyan is akarunk viselkedni, mielőtt késő lesz. Már pici koruktól kezdve edzenünk kell magunkat arra, hogy időben el tudjuk majd engedni a kezüket. Nem szabad úgy nevelni őket, hogy azt érezzék, ők a világ urai, és utána meg utálhatjuk majd a menyünket, amiért nem csókolja meg hőn szeretett kisfiunk lába nyomát. Csak arra kell gondolni, hogy mi örültünk volna annak, ha a párunk elvárta volna, hogy rabszolgák legyünk mellette? Persze hogy nem. Igenis tanítsuk meg őket arra, hogy önállóan is meg tudjanak állni majd a lábukon, ne kelljen kiszolgáló személyzet, hiszen annakidején mi küzdöttünk az emancipációért.

Higgyétek el, az a kisfiú érzi akkor is, hogy szeretjük, ha nem emeljük mindig minden pillanatban piedesztálra, és nem éreztetjük vele, hogy egy lány sem érhet fel velük. Szeretni kell őket, de nem szabad megfojtani a szeretetünkkel, mert az élet azt igazolta számos esetben, hogy éppen az ellenkezőjét érjük el vele, mint amit szeretnénk. Mindig akad olyan leányzó, aki éppen a mi fiunkra veti majd a szemét, és mindenféle fondorlatos ármányokkal magába bolondítja. Ő lesz az a mumus, aki ráébreszti felnőtt gyerekünket arra, hogy mi bizony elég sok dolgot elrontottunk. És ilyenkor jönnek az „utállak Téged” jellegű beszélgetések, az egyre hosszabb idejű elmaradások, a ritkuló telefonok. A reakció persze nem az, hogy igen, én rontottam el valamit, hanem az, hogy az a sátán nőszemély ellenem hangolta a fiamat. Pedig lássuk be, nem erről van szó.

Ha hagyjuk, hogy elinduljon a saját útján, és biztosítjuk a támogatásunkról, sokkal erősebb lesz a kapocs anya és fia között. Az az élet rendje, hogy a szülők felkészítsék gyereküket az életre, a való életre, és elindítsák őket abban. Mindenképpen legyünk belátóak és előre látók. Én is imádom mindkét fiamat, és bár szívem mélyén boldog lennék, ha mindig velem lennének, mégis minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kövessem el a fent említett hibákat több okból is. Először is tudom, hogy a szeretetüket csak így tudom biztosan a magaménak tudni, másodszor pedig gondoljunk csak bele. Komolyan boldog lehet bárki, aki egész életét az anyukája szoknyája mellett éli le egészséges párkapcsolat nélkül? Valóban ezt az életet szánnánk a kisfiunknak? Biztos vagyok benne, hogy nem.

Tehát kedves fiús anyukák: szívet kitárni (a leendő barátnők felé is), bölcsen cselekedni, és a lehető legkevesebb önzéssel, de nagyon szeretni! Ha segítség kell, én itt leszek. Drukkolok magunknak!

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás