ÉletmódEgészség

Így látom én

Stressz a tornaórán

A diákok nem kis részét zavarja, hogy sokszor amiatt kell kisebb-nagyobb pszichés megaláztatásokat elszenvedniük, mert nem tudnak kötelet mászni, ziccert dobni, szekrényt ugrani, netán száztíz felülést csinálni négy perc alatt.

Valakitől egyszer azt hallottam, a tornaórai osztályozásra azért van szükség, hogy a gyerekeket valami kudarc is érje az életben. Nem hiszem, hogy ez feltétlenül igaz volna.

Adatokkal és grafikonokkal sajnos nem szolgálhatok, de szinte teljesen biztos vagyok benne: A tornaórák ilyen esetben ritkán úsznak el stressz- és szorongásmentesen, és sokszor még emlékükkel is képesek kísérteni a diákokat. Természetesen vannak, akik ezen előbb-utóbb túlteszik magukat, és az általános iskolai rémlátomásokat elhagyva végül sportkedvelőkké válnak, de léteznek olyanok is, akiket a kudarc egyre inkább eltántorít és elkedvetlenít, és még a középiskolában is összeránduló gyomorral néznek a megpróbáltatások elébe.

Ennek pedig sokféle oka lehet.

A kevésbé sportoló alkatú vagy hajlamú gyermekeket feszélyezheti például az osztálytársak teljesítménye és lelkesedése, vagy akár a tanár magatartása (aki olykor szívesen alázza meg a hevesen tiltakozó tanulót). Ám ez még nem minden. Ezen felül következik az osztályozás, amikor a diákokat skatulyákba zárják, és megbírálják, ha nem teljesítik az előírt követelményeket.

Különösen veszélyes ez a kudarckerülőkre nézve, akik a helyzetet egy potenciális megaláztatási lehetőségként foghatják föl, és, függetlenül a várható eredménytől, már előre érzik a negatív végkimenetelt. Mindez tovább ronthatja esélyeiket, és növelheti a felbukkanó szorongást.

A sikerorientált diákokat sokszor éppen az bosszanthatja, ha nem sikerül megfelelniük a tanári elvárásoknak, vagy nem tudják túlszárnyalni önmagukat és/vagy az osztálytársaikat. Az eredmény pedig – természetesen kudarc esetében – mindkét alaptípusnál az elkeseredés.

Akkor mégis, mi itt az osztályozás funkciója?

Nyilvánvalóan fontos a verseny, hogy a diákok ösztönözve érezzék magukat. Ez a tanulásnak egyfajta módja lehet, ami kötelez, megfélemlít és szabályoz. Csakhogy... Vannak olyanok, akiket a kapott jegy a legkevésbé sem érdekli, és legfeljebb annyira törik csak magukat, hogy ne bukjanak meg. Egyszerűen nem tartják fontosnak a tárgyat. Vannak, akik a (pusztán funkcionális) helyén kezelik a dolgot, és úgy vélik, ez arra való, hogy tudassa velük, éppen milyen szinten állnak az adott területen. De léteznek olyanok is, akiket – másik végletként – olyan erősen befolyásol és szorongat az osztályozás ténye, hogy még a kellemesebb pillanatokban is nehezen lazulnak el az órákon. És nem értik, hogy mindennek mi értelme van.

Valóban, mi értelme?

A tornaórákkal sokszor az a probléma, hogy a számos felmérés és megpróbáltatás mellett éppen a tantárgy alapideológiája vész el. A testnevelés – mint neve is mutatja – eredetileg azt a célt szolgálja, hogy a tanulók egészséges testmozgást végezzenek, fejlődjenek, és felszabadítsák, kiéljék az osztályteremben elfojtott energiáikat. Itt a hangsúlyt a test erősítésére, ápolására kellene helyeznünk, ami független mindenféle követelményrendszertől.

Nem annak kellene fontosnak lennie, hogy a gyerekek havonta vagy félévente hány jegyet kapjanak, és nem is annak, hogy a hivatalos tananyag gerendát, távolugrást vagy esetleg bukfencet ír-e elő. A gyermek kitartása, állóképessége és jóléte sokkal lényegesebb. Hiszen ha a diákok a mozgáshoz nem a szorongást, hanem inkább a felszabadultságot, az örömet társíthatnák, ők maguk is sokkal szívesebben lépnék át a tornaterem küszöbét. (S mindezzel már a lélek gyógyulása is előrehaladottabb lenne.)

Ehhez azonban valóban az kellene, hogy a tornatanárok ne egy hosszú listát kövessenek, ami arra késztetheti őket, hogy idő hiányában túl gyorsan igyekezzenek lezavarni az előírt gyakorlatok osztályozását. Helyesebb lenne, ha egyáltalán nem is osztályoznák őket. Vagy ha már ennyire ragaszkodnak ehhez az igazságtalan értékelési módhoz, legalább tanítsák meg rendesen azt, amit később számon kérnek. S mindezek után a saját képességeik szerint minősítsék a tanulókat, és ne adjanak amiatt rossz jegyet valakinek, mert egy távolugrásnál nem képes elérni az elégséges szintet. Lehet, hogy mindent megtett az ügy érdekében, de százkilencven centit akkor sem fog ugrani soha.

Azt pedig végképp nem várhatjuk el senkitől, hogy egy a korosztályára kiírt táblázat adatai szerint működjön. Ha hat kört futsz, ötös, ha ötöt, hármas, ha csak négyet, kettes... Az ilyesfajta értékelésnél egy csoport alapján bíráljuk meg az egyént. Az önértékeléséhez pedig szükséges lehet, hogy ne a legjobbhoz vagy a csoportátlaghoz viszonyítsuk a teljesítményét. Teljesen objektíven természetesen ilyen esetben (is) lehetetlen eljárnunk, mégis csökkenthetjük az igazságtalanság mértékét. Hiszen nem mindenki tehet róla, hogy nem tud páros lábbal felugrani egy zsámolyra.

De valóban szükségünk van egyáltalán az osztályozásra?

A tornatanárok többsége bizonyosan ragaszkodna hozzá, hiszen hatalmuk és tekintélyük lényeges része ebből a forrásból származik. Ráadásul azt is nehéz lehet elviselni, hogy a tárgy nem csupán hogy elenyészőbb súllyal esik latba például a kötelező érettségi tárgyakhoz képest, de az osztályozás megszűntével még inkább visszaszorulna. Mégis, mindemellett, egy budapesti gimnázium évkönyvében éppen az szerepel, hogy amikor egy 1973-as reformcsomag keretében egy időre berekesztették a készségtárgyak osztályozását, nem csupán a diákság és a szülők, de az akkori tanári kar is kedvezően fogadta a döntést.

Ezzel az intézkedéssel, úgy tűnik, az adott gimnáziumban megszűnt a potenciális kudarchelyzetek egy része, ám hogy ez pszichésen milyen hatást váltott ki a tanulókból, arra már nem utal a szöveg. Megtudjuk azonban, hogy az osztályozást később (1987-ben) több iskola tiltakozására visszaállították, s a mai napig nem törölték el.

Ennyire szükség volna tehát arra, hogy a tornaórák folytán kudarcok is érjenek minket az életben? Nem hiszem. Miért kellene mesterséges kudarchelyzeteket gyártanunk? Ha ezen a téren nem fenyeget minket a bukás lehetősége, majd fenyeget más téren. Pusztán ezért igazán nincs értelme ragaszkodnunk hozzá.

 
Kölöknet hozzászólások  
(10 hozzászólás) 
2010 március 02.
sportos szülő
Nekem általános iskolában a tesitanárom azt csinálta, hogy kirakott egy halom labdát a tornaterembe. Amint átöltöztünk, lehetett bemenni és szabadon játszani. Ezt így hagyta minimum az óra harmadáig, csak a szeme sarkából figyelt de nem szólt bele hogy ki mit csinál. Soha nem volt ücsörgő gyerek, mindenki felszabadultan játszott és folyt róla a víz. Aztán esetleg az óra második felében elővett valamit a kötelező tananyagból, de abból is inkább azt amit mindenki meg tudott csinálni a képességeihez mérten, pl. futás, távolugrás és kislabdadobás. A kézenállást, szekrényugrást meghagyta nekünk, akik testnevelés tagozatos középiskolába készültünk. Szerintem soha senkinek a bizonyítványát nem rontotta el mert nem volt elég ügyes, csak egyet nem bírt, ha valaki magához mérten nem szakadt meg az óráján. Hát sajna ilyenből van ma kevés. Viszont a másik oldal is elkeserítő. Az én gyerekeim sportolnak iskolán kívül is, így természetesen a tesi a kedvenc tantárgy. Azon ledöbbentem, amit a harmadika fiam a múltkor mesélt. Az lett volna feladat, hogy tíz percig fussanak. Nem kellett rohanni, nem arra ment a játék, hogy ki mennyit tud futni ez alatt, csak fusson. Néhány perc után szépen kezdett leülni az osztály egy része, a felénél már a fele ült,hogy nem bírja, végül 8 percnél abbahagyták. Ez azért döbbenet, hogy 9 - 10 éves gyerekek nem bírnak tíz percig futni...és nem is akarnak. Ebben ludasak a szülők is, meg az iskolai testnevelés is szerintem. És tényleg nem a méterben meg másodpercben mért eredményt kellene osztályozni, de az ilyen gyerekeket hogyan motiválja a testnevelő? Én azzal értek egyet, hogy a saját magához mért teljesítményt és akaratot igen is kell értékelni.
2010 január 18.
Edit
Kedve Manguszta, elnézést, az előbbi hozzászólásomról lemaradt a nevem. (Edit) Megsúgom, hogy tudom, hogy van alkalmassági vizsgálat, hiszen több pedagógus van a családban, viszont az az alkalmassági vizsgálat nem igazán alkalmas arra, hogy azokat kiszűrje akik nem oda valók. Nekem is volt olyan tanárom, akinek nagyon sokat számított a dícsérete, és azért is érdemes volt tanulni, mert ha ő megdícsért büszke voltam magamra. Ennek viszont már idestova jó 15 éve. Most vagyok 31 éves, és én azt látom, hogy nem mostanság nem túl sok gyereket hat meg a dícséret. Sajnos..... Amíg viszont a szülők otthon csak szidják a gyereket, addig úgy sem hiszi el, hogy ő nem olyan megátalkodott mint amilyennek mondják. Abban teljesen igazad van, hogy a tesióra célja, hogy egészséges legyen a gyerek, és esetleg még azt is hozzátenném, hogyha a gyerkőc levezeti a mozgással a feszültségét, akkor talán a többi órán is jobban teljesít, jobb a magaviselete. Az is jó lenne, ha mondjuk lányoknak nem súlyt kellene lökni, vagy magasat ugrani, mert igazából semmi értelme. Legyen inkább intim torna, vagy művészi torna, vagy aerobic. Amit szeretnek a lányok. A tantervet kissé át kellene írni.
2010 január 18.
Manguszta
Kedves "...", megsúgom, hogy van valami ilyesfajta alkalmassági vizsgálat, de hát ezt nem nagyon lehet mérni. Teljesen egyetértek, hogy sok az alkalmatlan tanár, akiket nem neveznék pedagógusnak. Az értelmesebbje sajnos gyakran elhagyja a pályát, aztán maradnak azok, akik azért mentek tanárnak, hogy hatalmaskodhassanak a gyerekeken. Annak oka van, ha a gyerek unott. Sokszor sajnos a család az ok. Általános felsőtagozatban volt egy matektanárunk, akit imádtunk. Olyan apró trükkjei voltak, hogy pl. feladott egy példát és bemondhattuk a megfejtést úgy, hogy összeadtuk a számjegyeket. Pici agytorna ez is. Aztán nyugdíjba ment, és jött "a Törpe", akit nagyon nem szerettünk, pl bejött első órára és be se mutatkozott, ez magadta az alaphangot. Szóval, nem véletlenül kéne komolyan venni az egyetemen a pedagógiaórákat. És az se elhanyagolható, hogy Ember-ből legyen az a tanár... De pont tornából szerintem is hülyeség az osztályzás. A tornának (pardon, testnevelés...) nem az a célja, hogy eredményt érjünk el, hanem az, hogy egészséges testűek, jó alakúak legyenek a gyerekek. Jártam pl. E. Kovács Éva néni nagyon jó nevű művészi torna-iskolájába. Nem jártunk pl. versenyekre, semmi ilyesmi teljesítménykényszer nem volt. Viszont baromira odatettük magunkat, mert az volt a Valami, ha Éva néni megdícsért egy-egy szép mozdulatot. Mert az akkor tényleg szép is volt. Aki odajárt, abból, legyen az kövérkés vagy modellalkatú, mind-mind szép alakú, egészséges testű nő lett. Nekem pl nemrég volt egy komoly hasi műtétem. És bár évek óta nem járok tornára, a testem emlékszik. Hamar és ügyesen fel tudtam ülni, olyan izmokat tudtam mozgósítani, amivel megkíméltem a hasamat. Hatalmas segítség volt. Megérte évekig tornára járni, és nagy-nagy köszönet érte! És nem versenyeztünk, nem volt osztályzás (ill. év végi bizonyítvány volt ugyan, de az inkább a szülőknek szólt, az elvégzett évről; 4-esnél rosszabbat igazából senki nem kapott...)
2010 január 18.
 
Nálunk nem torna, hanem testnevelés óra volt, és a tanárt is testnevelő tanárnak hívták.:-))) Szerintem a probléma nem az osztályzásban rejlik, hanem abban, hogy nagyon sok az alkalmatlan pedagógus. A mi tesitanárunk igyekezett a lehető legtöbb sporttal megismertetni minket, és nem volt osztályzás mindegyikből. Az osztályzás személyre szabott volt, így az is kaphatott jó jegyet, aki nem ért el szuper eredményt, de keményen küzdött. Sajnos így is volt egy csomó olyan osztálytársam aki semmit nem akart csinálni. Tényleg arra kíváncsi lennék, hogy mit ajánlana a cikk írója az ilyen unott gyerekek motiválására? Sajnos ha még osztályzás se lenne, akkor ennyit sem mozognának a gyerekek. Amúgy nálunk a matekóra volt a stresszforrás, nem a tesi. Soha nem kaptam 3-nál jobbat, bármennyit tanultam. Egyetemen pedig ötös voltam....... Az ebből az enyhén indulatos írásból látszik, hogy a cikkíró nem szerette a tesiórát. Én viszont a matekórát nem szerettem, és gyomorgörcsöm volt tőle. Ezért azt szeretném, hogy töröljék el az osztályzást matekórán is. A megoldás azonban az lenne, ha megreformálnák a pedagógus képzést, és csakis a tanításra pszichésen is alkalmas embereket vennének fel a felsőoktatásba, illetve a szülők is támogatnák a gyerekeket mind a mozgás, mind a tanulás terén.
2010 január 16.
Manguszta megint
Amúgy, igen. Szükség van a tornára. De vegyék a fáradságot és alakítsák a realitásokhoz. Nem jó, ha a tinédzserek kövérek. Nem jó, hogy elhízott az iskolás korosztály. Igen, szükség van a rendszeres mozgásra. De ne kelljen stresszelni és meggebedni, attól nem kapnak kedvet a gyerekek. Legyen a mozgás inkább hasznos, okozzon örömet az, hogy szeptemberben még nem tudtam valamit és februárra már képes vagyok félig-meddig megcsinálni. És ezt lealázással nem lehet elérni, és nem lehet elérni ex-katedra-összeállított programmal se, hanem fel kellene mérni, hogy mi a reális az adott osztály tagjainál. És ne azért kelljen röpizni a nulla labdaérzékes gyerekeknek, mert a tanár röpiedző volt a Dózsában - inkább legyen több talajtorna, ha a gyerekek örömmel csinálnak hajlításokat.
2010 január 16.
Manguszta
Nálunk az volt a baj tesiórán, hogy folyton röplabdázni kellett. Na, képzeljetek el egy 47 kilós leányzót, hát, nekem az volt a bajom, hogy nem voltam egy izompacsirta. Imádtam, amikor évente 1x összeszerelték a felemás korlátot vagy előrángatták a gerendát, azon nagyot tudtam alakítani, mert harmonikus, kecses mozgásom volt, viszont a futás meg a kötélmászás nekem sem volt az erősségem. És senki másnak se az osztályból, a fiúk közül is csak 3-an tudtak felmászni. A talajtorna oké, minden olyasmi oké, ahol ügyesnek kell lenni, de azt ne rója fel nekem senki, hogy nem repestem a rosszul felfújt, kirepedezett, rücskös és kőkemény röpilabdákért. Amit ráadásul kifordított alkarral kellene megütni (lásd, a karodnak azzal a részével, ahol a legpuhább, legfinomabb az ember bőre...). A túlsúlyos lányoknak ez nem okozott gondot, ők bele tudták adni az ütésbe a teljes testsúlyukat, de nekem pl csak akkor sikerült, ha nem alkarral, hanem ököllel szerváltam... Rémséges stressz volt a rosszul összeállított, hülye tornaórák. A fogdosós tanárokhoz annyit, hogy azért 2-n áll a vásár. Nálunk is popóra csapdosós volt a tanár, de a lányok többsége imádta, mindig nyihogtak és viháncoltak tőle. Rám egyszer csapott oda a fickó, kapott is egy olyan szótlan, de fagyos pillantást, hogy soha többet az életben nem próbálkozott be. Volt más, akit taperolhatott.
2010 január 14.
szdia
Gyűlöltem a tornaórákat! Féltem a magasban, béna voltam az ugrásoknál, nem tudtam gyorsan futni. Úgy negyedik táján kezdtem magamra találni, a talajtorna, a szertorna kifejezetten tetszett, azokat később is szívesen csináltam. De az, hogy így alakult, kicsit sem a tanároknak volt köszönhető. Akik rendszeresen lealáztak az osztálytársak előtt, rendszeresen csúfoltak és egyszer sem jutott eszükbe bátorítani, vagy átsegíteni a buktatókon.
2010 január 09.
IZs
Az osztályzás sokszor furcsa eredményekkel jár, küzdősportban ifi országosbajnok diákom elégségest kapott testnevelés tantárgyból, mert nem volt ott osztályzáskor, nem volt felszerelése, mert labdaérzéke nulla, és a tesis kolléga szerint ez teljesen jó így!
2010 január 08.
Tímea
Jaj, de nagyon igazad van! Én is végigstresszeltem a testnevelést iskolás koromban, ráadásul még azzal is vert a sors, hogy alkoholista és/vagy fogdosós férfi "tanáraim" voltak. Mondjuk rémálmaim nincsenek a tesiórákról, de a szorongás és megszégyenülés jelentős forrása volt, amire máig emlékszem!
2010 január 06.
Eszter
Az itt leírtakkal olyannyira egyet értek, hogy én magam is ettől szenvedtem mindig. Mindig túlsúlyos voltam és nem tudtam szinte semmilyen feladatot elvégezni rendesen a tornaórán. (csupán kislabdadobásban, medicin dobásban, bukfencben és kézilabdában kapusként voltam jó. Minden másból katasztrófa) Azokon a napokon, amikor tudtam, hogy lesz tornaórám már reggel úgy mentem iskolába, hogy fájt a gyomrom. Ami aztán a tesi után megszűnt. Nyolc éves koromban visszatérő rémálmom volt, hogy a tantermünk bejárata előtt állok és lassan elindulok a tornaterem felé a folyosón. Mindenhol sötét van. Majd meghallok egy hátborzongató morgást és akkor egy hatalmas szörnykutya vicsorogva nekemront. Még középiskolában is a hideg rázott, ha csak rágondoltam, hogy tesi a következő óra. Már az öltözőben úgy éreztem, hogy a gyomrom helyén valami más van. Ehhez a sresszhez még hozzáadódott a sok tanulnivaló, és ez összességében oda vezetett, hogy még jobban híztam, ugyanis ha én ideges vagyok akkor eszek. Minden évben egyre súlyosabb lettem. Mindössze egy fél éve fejeztem be a középiskolát, de már 8 kg kevesebb vagyok, pedig az is csoda lenne, ha egyszerűen csak nem híznék tovább. Szóval le a tornaórai csúfolódással és osztályozással. La a kötéllel és szekrénnyel. Főleg a szekrénnyel :)
Összes hozzászólás (10) megtekintése »
Kölöknet hozzászólás
aláírás

XGyerünk, anyukám! - Teakiadó