Élsport: most akkor igen vagy nem? A pszichológus véleménye
Megértjük a focista apukákat, az RSG-s anyukákat – sorolhatnám még a sztereotípiákat –, hogy jó látni, ha valamiben jó a gyerek, sőt jobb, mint én… De most akkor mi legyen, hogyan tovább, legyen-e élsportoló belőle, vagy ne? Ki akarja jobban: a gyerek vagy a szülő?
Pszichológusként sokszor meghasonulok, hiszen mindkettő mellett ugyanolyan vehemenciával tudok érvelni, egyetlen "tényezőtől" függ a hozzáállásom, mégpedig attól, hogy ki ül velem szemben. Szóval, igen, kizárólag gyerekfüggő.
Egyetlen érv szól az élsport mellett, ha a kis aspiráns szeretné, ha valóban örömét lelné a sportban. Sem szülőként, sem edzőként nem tudjuk elvárni, hogy egy életre döntsön felelősséggel, hiszen hiába mondjuk neki, hogy csak akkor csináld, ha bírod, ha el tudod viselni a kudarcot, ha a győzelemtől nem szállsz el, ha komolyan gondolod; de addig, amíg nem tapasztalja, nem éli át, el sem tudja képzelni, hogy milyen az. Egy gyereknél a hosszú táv amúgy is mást jelent, az időérzék máshogy működik. A döntések rövid távra szólnak. Azonban a szülő biztosan ismeri a gyerekét, jobban, mint a szakember. Gyermekünk rezdülései, kommunikációja, viselkedése alapján elbírálható, hogy élvezettel űzi-e azt vagy sem. És sokszor van és lesz is olyan, hogy nem akar edzésre menni, hogy fáj, hogy fáradt, hogy elege van, de ez még nem jelenti azt, hogy nincs kedve hozzá. Szóval érdemes megvárni, hogy hosszabb időtartam után is elkerülné-e a sportpályát, vagy csak a hullámzó motiváció az oka. Jelzésértékű lehet a sok sérülés, az egészségromlás, ilyenkor elkezdhetünk gyanakodni arra, hogy valami nem stimmel a közérzetével. A gyakori sportbalesetek mögött sokszor valamilyen konfliktus áll: lehet ez motivációs probléma, edzői nézeteltérés, öltözői gond, lehet otthoni történések következménye, vagy lehet valami belső feszültség, például az is, hogy már nincs kedve a versenysporthoz.
Akkor ki tudja? Hát természetesen a gyerek tudja a legjobban, azt mindenképpen, hogy szereti-e csinálni, vagy nem. A “Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre pedig nem kell rögtön rávágnia, hogy olimpikon, idővel az is kialakul. Annyit kell csak jeleznie, hogy MOST akarja-e vagy sem, és minden nap most van. Mindehhez nekünk szülőknek "csak" beszélgetni kell vele, ráérezni, támogatni, vezetni. Átsegíteni a nehéz helyzeteken, és ha megszületik a döntés, hogy például abba akarja hagyni a sportot, akkor segíteni abban is, hogy rátaláljon valami másra.
Az élsport nem más, mint egy szenvedéllyel űzött hivatás, ami idővel változhat is, hiszen mi is változunk, a pályamódosítás itt is megengedett.
Ma focista, holnap tűzoltó az álomállás. A rendszeres edzésekbe befektetett energia pedig mindig megtérül – nincs olyan, hogy kárba veszett idő –,ha nem a sportban, akkor majd egy másik tevékenységben kamatoztatható. Az versenysport áldozatokkal jár (akárcsak egy másik életcél): sok küzdelem, izgalom, megfelelés. Ezt egy sportolónak végig kell járnia, nem tudjuk megóvni, de sok beszélgetéssel könnyíthetünk a helyzetén.
Van olyan eset is, hogy már senki sem tudja eldönteni, hogy a szülő akart-e a gyerekéből élsportolót nevelni vagy sem, mert a gyerek annyira belsővé tette a szülői elvárást, maximalizálta a megfelelést. Ez csak akkor jelent nehézséget, ha belső feszültséghez vezet. Amire sokszor fény derül. A szülő pozitív példa a gyerek szemében, a szeretetért (elfogadásért) sok mindenre képes, mi felnőttek pedig ezzel nem élhetünk vissza.
Vannak olyan képességek, amelyek tanulhatók, fejleszthetők, ilyenek a pszichológiai készségek is, amelyek hozzásegítik a kis sportolót, hogy versenyző legyen. Egy valamin viszont nem tud segíteni a pszichológus sem: a “nem akarom” mindent visz. Klienseimet nem tudom rábeszélni valamire, amit nem szeretnének, mert azt meg én nem akarom! Nem az a dolgom, hogy bíráljam a döntéseiket, legyen az gyerek vagy felnőtt, hanem az, hogy a sportolókat támogassam a céljaik elérésében. Azt meg nem árt tudni, hogy nincs jó vagy rossz döntés, abban a pillanatban, abban a tudatállapotban, a rendelkezésre álló információkkal és érzelmi hozzáállással, csak egy valamit lehet dönteni, pont azt, amit döntünk!
Az edzőnek, szülőnek, pszichológusnak egységet kell alkotniuk a gyerek érdekében és segíteni abban, hogy megszeresse a sportolás, ha élsportoló lesz, ha nem.
Ismerjétek meg szerzőnket, aki Szilágyi Áron olimpikonunk felkészítésében is közreműködött, s akinek a sportoló köszönetet is mondott a támogatásáért!
