IskolaMás szemmelDiák szemmel

Így látom én

Miért szeretsz iskolába járni?

Valahányszor valaki ezt kérdezte, a válaszom mindig ugyanaz volt: „De hát én nem is szeretek iskolába járni...” Megfontolatlanul, gondolkodás nélkül mondtam ki minden alkalommal ugyanezeket a szavakat, míg valaki, nem érve be ennyivel, magyarázatot követelt.

Ekkor jöttem csak rá, hogy valójában soha egy percet sem áldoztam arra, hogy eltöprengjek az okon, ami nélkül pedig a válaszom fabatkát sem ér. Így hát most elgondolkodtam: miért is nem szeretem én azt a helyet, ahova minden nap jó kedélyűen, csupa életerővel tértem be nyolc éven keresztül, hogy miért is nem szeretem azt a helyet, ahova most is járok, ahol minden rossz szót, amit kaptam, csak magamnak köszönhettem, ahol tanáraim mindig megpróbáltak ösztönözni a minél jobb jegyek megszerzésére? Nem találtam a választ.

De akkor miért mondja szinte minden társam ugyanazt otthon a szüleinek, mármint hogy senki sem szereti az iskolát? Talán nem is az iskola az, amit nem szívlelnek? Talán csak az unalmas, monoton életmódot nem kedvelik?

Mikor egy tanítási napon, hat óra harmincöt perckor felébredek, az első gondolatom persze nekem is az, hogy „a fenébe, megint suli”. S mégis, mikor belépek a megszokott iskolaépületbe, már az öreg portás, a konyhás néni és a barátaim láttán mosoly és vidámság ül ki az arcomra. Akkor az iskola mégis jó dolog? Hisz annyi szép emlék fűz hozzá.

Persze emlékszem azokra az esetekre is, mikor néhány tanár a kollektív büntetést választotta fegyveréül, mikor egy véletlen balesetet durva megtorlással „jutalmaztak”, s mikor teljesen összetörték bennem az önbecsülést egy-egy felelet során. Igen, én is emlékszem minderre. Ezek a sebek sosem gyógyulnak be. De többségben vannak az önzetlen, jót akaró pedagógusok, akik nem azért választották a pályájukat, mert nem volt más lehetőségük, hanem azért, mert valamit át akarnak adni azoknak, akiknek igazán szükségük van erre: a diákoknak.

Észre sem vettem, amikor az egyik tanárom csak azért áldozta fel a drága idejét, hogy engem biztonságban a fizika versenyen lásson (az utolsó percben a saját kocsiján vitt oda), s azt sem vettem észre, hogy milyen izgatottságot tükrözött az arca, mikor végre bemehettem a verseny helyszínére. Csak most, emlékeimben kutakodva látom tisztán: neki is sokat jelentett az, hogy a diákja egy kerületi rendezvényen képviselheti az iskolát. Ez az emlék teljesen átformálja az iskola bennem élő képét.

Nem kell minden tanárt beskatulyázni a gonosz, könyörtelen diktátor képébe. Hisz mennyi mindenben támogattak, segítettek, hogy felvegyenek a számomra legmegfelelőbb középiskolába, vagy hogy a szórakozás mellett a tanulás is fontos helyre kerüljön az életemben. És én még mindig nem vagyok képes határozottan és nyíltan kijelenteni, hogy az iskola nem egy átkozott hely, ahol leamortizálják a gyerekek megmaradt agysejtjeit is? Lehet, hogy a társadalom sulykolta belém ezt az ellenszenvet az iskola iránt?

Talán más nem gondolkodik el ezeken a kérdéseken? Vagy ha el is gondolkodik, nem meri nyilvánosan elmondani a pozitív véleményét, nehogy sérüljön a többi ember hozzá fűződő viszonya, és esetleg ő is egy kalap alá legyen sorolva a tanárokkal? Ha józanul végiggondoljuk a dolgot, rá kell jönnünk, hogy az oktatás mégsem azonosítható a kínpaddal, amelyen mindenki csak szenved.

Szerintem érdemes lenne mindenkinek mélyen magába néznie, és csak azután véleményt alkotnia az iskoláról, ahova jár, illetve járt.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XTrefl