Változatok egy témára: az oktatás

A gyermeki képzelet szárnyainak letörése nem csak a pedagógusban vagy a szülőben, hanem a gyermekben is elégedetlenséget vált ki, sőt egyenesen elijesztheti az óvodától vagy az iskolától. Ennek radikális példái az antipedagógiai irányzatok: többek között az Amerikai Egyesült Államokból és az angolszász világból hozzánk is elért úgynevezett otthonoktatás („homeschooling”), ellen-oktatás („unschooling”) vagy iskolátlanítás.

Az Amerikai Egyesült Államokban az 1990-es évektől kezdődően egyre több család gondolta úgy, hogy a hagyományos nevelési-oktatási szemléletek és a nevelési intézmények falain belüli élet el van maradva a „kinti” világhoz képest. Lépést tartani az „új” generációk igényeivel egyelőre még csak kevés óvoda és iskola képes.

Mihály Ildikó szerint az antipedagógia hívei „tagadják a személyes példaadás és a nevelői tekintély szerepét, elutasítják a gyermeket a társadalom igényei szerint konformizálni kívánó folyamatokat. Elvetnek minden előre kitűzött pedagógiai célt; álláspontjuk szerint ugyanis minden helyzetben csak a gyermek egyéniségét kell érvényesíteni, és minden gyermek számára egyedileg kell lehetőséget teremteni a legrejtettebb fejlődési potenciáljainak a kihasználására is. Az antipedagógia hívei számára tulajdonképpen a valamire megtanítás fogalma sem létezik; a magatartásról pedig azt tartják, hogy azt csak az önálló felfedezések révén megszerzett ismeretek tudják befolyásolni.”

Mindenképpen lépéselőnyre tesznek szert az olyan nevelési szemléletek vagy iskolák, amelyek nemcsak figyelembe veszik a gyerekek szociokulturális sajátosságait, de a friss pszichológiai, társadalomtudományi, informatikai, kulturális antropológiai vagy épp a robotika területén fellelhető kutatási eredményeket is hasznosítják a nevelés során. Ezzel pedig még időben reagálnak a Z, Alfa stb. generációk változásaira is. Érzékelik a „jövőnek nevelés” paradoxonját, vagyis a változások kiszámíthatatlanságát, azaz, hogy lényegében nem lehet tudni, milyen világfordulat következik holnap és mire készítsük fel a gyermekeinket.

Ezért vallják azt az antipedagógiák, hogy a nevelés ilyen körülmények között abszurddá válik, mivel a társadalom működtetéséhez szükséges ismereteket eddig sem a megtervezett nevelés vagy oktatás során sajátították el a gyermekek. Ha pedig végképp kivesszük az óvodát vagy iskolát a jövő társadalmából, akkor is meg fogja tudni tanulni a gyermek azt, amire kíváncsi, amire kellően motivált, és amit a folyton változó világban később hasznosítani tud.

A szülők lázadása

1988-at írunk az Amerikai Egyesült Államokban. Egyre több szülő dönt amellett, hogy otthon oktatja saját gyermekét. Egy csoport vallásos szemléletük vagy szélsőségesen modern felfogásuk miatt, egy másik pedig az iskola akkori módszereivel helyezkedett szembe. Szerintük a pedagógiai intézmények tulajdonképpen a hierarchikus társadalmi viszonyok fennmaradását támogatják, ők ellenben komolyan kívánják venni a gyermeket, nem „holmi hierarchia adta” korlátozások mentén neveltetni őket.

Szülők százai helyezkedtek szembe a hagyományos iskolafelfogással, ami nem más, mint anarchista álláspont, amely nemcsak az államot, hanem mindenfajta központosítási törekvést visszautasít, legyen az egyház, házasság, állam, demokratikus vagy diktatórikus rendszer és az ezen belüli centralizált oktatás. Meggyőződésük, hogy csak a korlátlan szabadság biztosítása vezethet el a rendhez, fordítva nem működik, azaz a rend sosem eredményezheti a szabadságot.

Az antipedagógiák újító nevelési elvei és az anarchista koncepciót követők elvei között a következő kulcsfogalmakat találjuk: szabadság, önálló tapasztalatszerzés, önszabályozás, az élet teljességéből kiinduló, holisztikus gondolkodás, és a koedukáció. John Holt szerint a legjobb az lenne, ha a megtanulandó dolgokhoz bárki hozzáférhetne, mintegy tudás-svédasztalként tálalva a különböző menüket. Arra buzdítanak, hogy adjuk át a tanulónak a kezdeményezést, a pedagógus csupán tanácsokkal lássa el, támogassa, ha elakadt, és biztosítsa a segédeszközöket. A tanuló pedig, majd ezek segítségével meg fogja valósítani a saját elképzeléseit. Ennek azonban egyáltalán nem alapfeltétele egyetlen iskola vagy óvodaépület sem.

Az antipedagógiákat követő elgondolásokra a helyzetfüggő (szituatív) viselkedés és problémamegoldás jellemző. Ebből adódóan a nevelés végcélja más nem lehet, mint a változó társadalmi viszonyoknak rugalmasan megfelelni képes, a magát folyamatosan önfejlesztő, önismeretre törekvő, és kreatív stratégiákkal rendelkező gyermekek életvezetése. Hogy ebből hogyan és mikor lesz papír, oklevél, diploma, vagy hogy az egyén hogyan tud érvényesülni a munka világában, az attól is függ, hogy melyik országban él, vagy éppen melyik munkáltató interjúztatja. André Stern élő példáját látva persze elönthet bennünket a remény – vagy éppen a riadalom. Könyveinek kiadói honlapján a következőket olvashatjuk: André elmeséli, „hogyan tanult meg három évesen olvasni, és miért volt az mégis teljesen rendben, hogy végül olvasása csak nyolc évesen vált készségszintűvé. Elmondja, hogyan lehetséges, hogy szinte mindent meg tud javítani, hogyan fedezte fel a pí-számot egy lego-markoló összeszerelése közben, milyen hatással volt személyiségének fejlődésére Marcel Proust életműve, és hogyan fedezte fel a zene és a számítógépek világát. Immáron Európa-szerte heves vita folyik arról, hogy iskoláink vajon nem olyan zubbonyba kényszerítik-e gyermekeinket, amely többségük számára már túl szűk?”

Ajánlott irodalom:

Benyovszky Andrea (2013): Otthonoktatás… In:

http://www.tani-tani.info/otthonoktatas_az_amerikai

Mikonya György (2009): Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

Stern, André (2014): ... és sosem jártam iskolába. EzVan Kiadó, Budapest

Stern, André (2017): Játssz, hogy érezz, hogy tanulj, hogy élj! Lelkesedés, tanulás, Szabadság Kiadó, Budapest.

Dr. Szarka Emese, 2019