IskolaMérés és értékelésA tanuló értékelése

Ki miért felel?

Értékek és értékelés otthon és az iskolában

A gyerek iskolába kerülése új szakaszt nyit a családok életében. A szülők többsége izgatottan és reménykedve várja a pedagógusok első jelzéseit gyereke iskolai szerepléséről. Ha beigazolódnak a gyerekhez fűzött remények, jó esély van a szülők és a pedagógusok közötti eredményes együttműködésre. Mi történik azonban, ha ezek a visszajelzések nem várt problémákat jeleznek?

Két elsős kisgyerek, Dóri és Balázs esetében éppen ez a helyzet. A két gyerek képességei megközelítően azonosak, mindketten megfelelnek az iskolaérettség követelményeinek. A gondok is nagyon hasonlítanak egymáshoz, a szülők azonban különböző módon reagálnak.

Dóri története

Dórit derűs, oldott, cserfes kislányként ismerték az óvodában, aki nagyon örült annak, hogy  végre „igazi nagylány” lesz, iskolába kerül, és nemsokára önállóan is el tudja majd olvasni azokat a szép meséskönyveket, amelyekből a szülei esténként felolvasnak neki. A szülők semmilyen bonyodalomra nem számítottak. Ugyancsak meglepődtek azonban, amikor néhány hónap múlva arról értesültek, hogy Dóri az osztály egyik leggyengébb tanulója.

Nem értették, miért tekinti az iskola Dóri teljesítményét gyengének. A maguk részéről elegendőnek tartották, hogy lányuk, a nulláról elindulva, decemberre minden betűt felismer. Nem tartották problémának, hogy a saját tempójában sajátítja el a tudnivalókat. Igen ám, de az osztálytársak nagy része már karácsonykor tudott összeolvasni. Sőt sokan már úgy érkeztek az iskolába, hogy folyékonyan olvastak. A meglepett szülők érdeklődtek a szülőtársaknál, és kiderült, hogy többségük otthon olykor az estébe nyúlóan gyakorol a gyerekével, hogy megóvja őt a kudarcoktól, illetve hogy „kihajtsa” belőle a maximális teljesítményt.

Dóri szülei nem értenek egyet, sőt kifejezetten ellenszenvesnek tartják ezt a hozzáállást. Úgy gondolják, hogy az iskola dolga megtanítani a kisiskolásokat írni, olvasni és számolni, nem háríthatják át ezt a feladatot és felelősséget a szülőkre. Közben azonban a kislány egyre kedvetlenebb, a kezdeti lelkesedésnek nyoma sincs, retteg az iskolától, nyomasztják a kudarcok.

A szülők így döntéshelyzet elé kerültek. Engedjenek a kényszernek, és gyakoroljanak otthon a kislánnyal egészen addig, ameddig nem javulnak számottevően az eredményei? Vagy továbbra is a pedagógusok dolgának tekintsék a tanítást, és – nem tekintve valódi problémának Dóri lassúbb ütemét – inkább arra törekedjenek, hogy boldog gyerekkort teremtsenek a számára?

Balázs története

Az óvodában  Balázzsal sem volt semmi gond. Vidám, mozgékony kisgyerek volt, az iskola-előkészítő foglalkozások ugyan nem kötötték le igazán, de az óvónők nagyon szerették, értékelték a humorát, kedvességét és segítőkészségét.

Az édesanya nagyon megrémült, amikor a kisfiúval az iskolában magatartási és tanulási problémák adódtak, és  naponta hozott  haza fekete pontokat. Az első gyanús jelre azonnal felkereste a pedagógust. A tanítónő elmondta, hogy Balázs nem figyel, az órák alatt fecseg, gyakran hagyja otthon a felszerelését, és a házi feladatai is nem egyszer hiányoznak. Kéri a szülőt, hogy komolyan vegye kézbe a gyereket.

A szófogadó mama elhatározta, hogy nem engedi elkanászodni a fiát. A férje ebben nem volt igazán partner – szerinte nem kell az iskolai ügyeket ennyire komolyan venni –, de az anya nem engedett. Így azóta, amint a gyerek délutánonként hazaér, azonnal rákérdez: mi volt az iskolában, kapott-e fekete pontot, hogy sikerült a felmérője stb., stb. Az üzenőfüzetet állandóan ellenőrzi, és naponta több órát gyakorol a kisfiúval.

Balázs napjai az iskola és a tanulás jegyében telnek. 4 óra körül ér haza, ezt követően kb. 7-ig gyakorol, javítja az iskolai dolgozatok hibáit, olvas, számol. És mivel az iskolai teljesítménye ennek ellenére sem javul, s a tanítók továbbra is tele vannak panasszal, Balázs a hét végét többnyire büntetésben: szobafogságban tölti.

A mama kétségbe van esve. Egy percre sem kérdőjelezi meg az iskola tekintélyét, s erőt, energiát nem kímélve foglalkozik a gyerekével – eredménytelenül. Rémülten gondol arra, vajon mi lesz Balázzsal a további iskolaévekben, ha nem sikerül változást elérnie, a kisfiú nem lesz kötelességtudóbb, nem teljesít jobban, és nem tudja kiérdemelni tanítói elismerését?

Látható, hogy a két szülő éppen ellentétes módon reagált a nagyon is hasonló helyzetre, s most mindketten szoronganak: egyáltalán nem biztosak abban, hogy az ő döntésük a helyes megoldás. Nem tudják eldönteni, kinek a felelőssége a gyerek iskolai teljesítménye.

Valóban: Kié a felelősség? A tanítóé? A szülőé? A gyermeké? S milyen arányban? Önök mit gondolnak az iskola és a család felelősségének megosztásáról?

2008 április 18. Szekszárdi Júlia

 
Kölöknet hozzászólások  
(2 hozzászólás) 
2010 augusztus 31.
szjuli
Igazad van, nehezen lehet egyensúlyt teremteni a gyerek késztetései, az iskola elvárásai és a szülő igényei között. A pedagógusok sem feltétlenül állnak a helyzet magaslatán, és valóban sokan közülük nem várják ki, hogy a gyerek belső motivációja kialakuljon, kényszerítik a teljesítményre. (Előfordul az is persze, hogy szülők teszik ugyanezt.) Mindkét eset nagyon sokat árthat. A pedagógus számít azonban szakembernek, tőle lehetne várni, hogy igenis "alkalmazkodjon" a gyerekekhez, figyeljen a szükségleteikre, segítse őket stb. (Erről szól az annyi emlegetett differenciálás.) Kívánom, hogy az új iskolában teljesüljenek az elvárásaitok.
2010 augusztus 31.
...
Sajnos nagyon nehéz okosnak lenni. Hosszú távon a gyereknek nyilván az a jó, ha belülről jön a motiváció. Viszont ha nem olyan a pedagógus, hogy ezt megvárja és segítse, akkor mire megjönne a kötelességtudata magától már "el van ásva" a gyerek és a szamárpadban ül. Mi is ebben vergődünk, ráadásul tanulási zavarral együtt. Mindennapos harcok a gyerekkel, utál tanulni. Szépen alakul a magatartászavar is és csak azt hallom a pedagógustól, hogy ő nem lát semmi igyekezetet a gyerektől és ne várjam már, hogy majd a pedagógusok alkalmazkodnak minden gyerekhez...Jelenleg a Waldorf iskola felé vettük az irányt.
Kölöknet hozzászólás
aláírás