Különleges helyzetek

„Sok ellenséget szereztem, mert a gyermek érdekét nézem”

Írásunkban az Örökbe.hu interjújából idézünk. Hazánkban hét civil szervezet foglalkozik a krízishelyzetben levő terhesek segítésével és nyílt örökbeadással. Közülük a Bölcső Alapítvány a legrégebbi. Az alapítás ötlete húsz éve fogant meg Budavári Zita fejében – kezdődik az írás.

Hazánkban hét civil szervezet foglalkozik a krízishelyzetben levő terhesek segítésével és nyílt örökbeadással. Közülük a Bölcső Alapítvány a legrégebbi. Az alapítás ötlete húsz éve fogant meg Budavári Zita fejében. A Bölcső és a nyomában létrejövő alapítványok, egyesületek forradalmasították a magyar örökbefogadási gyakorlatot: az újszülöttek az állami gondozás kiiktatásával rögtön családba kerültek. Zita az interjúban mesél a kezdetekről, a Bölcsőhöz való jelentkezésről, saját lánya gyökérkereséséről, és emellett tisztába tesszük az alapítvánnyal kapcsolatos híreszteléseket. Az irodájában négy órán át beszélgettünk, közben Zita fel-felpattant, fényképeket, albumokat, iratokat mutatott. Minden gyerek nevére emlékszik a két évtized óta.

- Mesélj magadról!

- Örökbefogadó szülő vagyok. Esküvői fotósként dolgoztam korábban. Nem tartom magam szakembernek, csak némi tapasztalattal rendelkező civilnek az örökbefogadásban. 24 éve, tizensok éves próbálkozás és négy és fél éves várakozás után fogadtuk örökbe első kislányunkat egy budapesti csecsemőotthonból a GYIVI-n keresztül (a Tegyesz elődje). 17 éve pedig a második kislányomat már a Bölcső Alapítványnál született babaként fogadtuk örökbe, akit a zűrös jogi háttértörténet miatt más nem mert felvállalni.

- Mikor és miért hoztad létre a Bölcső Alapítványt?

- 1994 februárjában volt egy hét, amikor öt újszülött-gyilkosságra derült fény, az egyiknél az anya is belehalt a szülésbe. Felkaptam a vizet. Én tizenöt éven át jártam az ország három neves klinikájára, még az akkor újnak számító lombikprogramban is részt vettem. Mindent megtettem, amit Magyarországon meg lehetett tenni a gyermekért. Nem ismerve még a lemondó anyák lelki állapotát, felháborított, hogy más meg csak úgy eldobja magától. Persze akkor még keveset tudtam. Teljesen blőd elképzelésem volt, hogy meghirdetem a lépcsőmet, tegyék le oda a nem kívánt újszülötteket. Elmentem a szekszárdi rendőrfőkapitányhoz, a gyámhivatalhoz, hogy mi történik, ha tényleg leteszik a gyereket… Lépésről lépésre haladtam. Teljes naivitással vágtam vele.

- Leteheti a gyereket, de ha az anya nem mond le, akkor állami gondozott lesz…

- Ki kellett taposni az útját, a jogszabályokat, ami tizennégy hónapot vett igénybe. Senki nem volt hajlandó segíteni. Mindenki arra játszott, majd csak lehiggadok. A hivatalosok majd megőrültek a gondolattól, mert érezhették, hogy a nyílt örökbefogadással ezt meg tudom valósítani. Pedig a nyílt örökbefogadást arra találták ki, hogy családon belül egy rokon fogadhassa örökbe a gyereket, de ezt a lehetőséget használtuk ki mi is. A legelső gyerekünk szerencsére egy olyan – korábban örökbefogadott gyermekét elvesztő – örökbefogadóhoz került, aki kivételesen tudta, hogy mit kell csinálni, ugyanis egy ügyvédi munkaközösség segítségével végigvitt egy nyílt örökbefogadást, amit 1994-ben 350 ezer forinttal kellett honorálniuk az ügyvédi irodának.

Szerencsére az első kuratórium is nagyon segítőkész volt: a gyerekorvosunk, aki később a kuratórium alelnöke lett, a szekszárdi GYIVI igazgatója, a helyi szülészet-nőgyógyászat főorvosa, a helyi csecsemőotthon gyerekorvosa vett részt benne, akik látták az őszinte, tiszta szándékomat. 1995 áprilisában nyilvántartásba vették a Bölcső Alapítványt. Akkor a fotóműtermemben volt csak egy vezetékes telefonom, még mobilom sem volt. Ott jelentkezett az első terhes.

- Honnan tudta meg, mire készülsz?

- A szekszárdi televízió közölt velem egy stúdióbeszélgetést, azt látta vagy ő, vagy a védőnője. A lány a nagymamájával élt annak a 11 ezer forintos nyugdíjából. A lány odautazott hozzám, a szekszárdi kórház főorvosa felvette a szülés előtt álló lányt, de mégsem ő szült elsőnek, egy másik krízisterhes beelőzött.

A Pannon GSM felajánlott nekem egy mobiltelefont, azt a féltéglát – mutatja -, és választhattam számot. Utána felhívott Siklósi Beatrix a közszolgálati televíziótól, és készített velem egy beszélgetést, amit a fél ország látott. Onnantól rám borult a média is – a honlapunkon nyomon követhető a videótárban – , hogy ki ez az őrült, aki akar valamit tenni a csecsemőgyilkosságok ellen. Fél év múlva Vitray Tamás hívott meg az egyik beszélgetős műsorába, ezt megint a fél ország látta. Még pár évvel ezelőtt is jelentkeztek krízisterhesek a 15 évvel korábbi Vitray-műsor miatt. Persze örökbefogadók is jelentkeztek vég nélkül.

- Honnan volt pénzed mindehhez?

- Rengeteg pályázatot írtam. Kevés örökbefogadónak jutott eszébe, hogy mindez költséggel is jár. Akadtak nagylelkű támogatók. Kikerestettem a száz legsikeresebb szekszárdi céget, azoknak írtam adománykérő levelet, aztán az adó egy százalékának köszönhetően ez a helyzet könnyebbé vált.

- Mikor adtad fel az állásodat?

- Sokáig vittem párhuzamosan, akkor vált kínossá, amikor a fotó-utánrendelésekkel nem készültem el időben, mert mindig „beleszültek” a főállásomba. Mindketten le voltunk terhelve a férjemmel, kevés időt töltöttünk a gyerekekkel. Azt hisszük, milyen fontos emberek vagyunk, milyen fontos a munkánk, de igazából a legfontosabbak lennének a gyerekeink. Sokszor többet törődtem a terhesekkel, mint a családommal. Rohantam a szülésekre. Fürdetés, vacsora, mese után mentem a bölcsős lakásba a terhesekhez. Ha éjjel felébredtek a lányaim, akkor lehet, hogy az apjuk ment be hozzájuk, mert én a szülőszobán voltam. Kevés ember viselte volna el mellettem, amit a férjem, miközben neki is kellett volna a nyugodt családi háttér. Én ezt nem tudtam biztosítani. Hogy a december 23-án szült anya karácsonyra haza tudjon érni, kikönyörögtem a kórházból, közben elrohantam bevásárolni, mert 2-kor bezárt a Tesco is, hogy vigyen haza valamit a gyerekeknek – és közben nem a magunk karácsonyára készültem.

- Hét civil szervezet közvetít jelenleg nyílt örökbefogadásokat. Miben más a Bölcső, mint a többi?

- Néhányan – információim szerint – még a szülés előtt „összehozzák” a terhes nőt és az örökbe fogadni szándékozót. Mi nem, nálunk ezt a tizenkilenc év alatt egyetlen krízisterhes kérte. Ő azt mondta, telefonon szeretne minél többet beszélgetni az örökbefogadó házaspárral, hogy a magzat hallja a hangjukat, és a szülés után az örökbefogadó anya illatát érezze először a baba. Ezen akkor kicsit mosolyogtam, de nagyon drukkoltam, hogy sikerüljön. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem faroltak ki az örökbefogadók, hogy egészségesen született a baba, hogy nem gondolta meg magát az anya… Az más kérdés, hogy ez közel húsz éve történt, és a gyerek máig nem tudja, hogy örökbefogadott. A terhesség alatt megismerkedni előre nagy elkötelezettséget és pressziót jelent mindkét oldalon, és óriási kockázatot.  Például volt öt halvaszülésünk a 19 év alatt! Vagy beteg gyerek született, pedig semmit nem mutatott ki korábban az ultrahang, vagy éppen a terhesség végén derült ki, hogy nincs agyállománya a babának. Ennek nem lehet kitenni az örökbefogadót, de a várandóst sem, ha otthagyják a beteg vagy halott gyerekkel az örökbefogadók. Ez fontos különbség.

Az interjú folytatása itt olvasható

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XGyerünk, anyukám! - Teakiadó