Szülő- és gyereknevelés

A gyereked borzasztóan viselkedik és ez a te hibád

Utálom, hogy én leszek, aki a szemedbe mondja, hogy a gyereked borzalmasan viselkedik. Igen, a tiéd. Állandóan nyafog, hisztizik, és valószínűleg mindig meg is kapja, amit akar.

A gyereked borzasztóan viselkedik és ez a te hibád

Tudom, hogy próbálsz jó szülő lenni, mert a te szüleid nem voltak ilyen figyelmesek veled. Sokszor fogalmuk sem volt, hol vagy. Az édesapád például nem is tudta, hogy fuvoláztál. És azt sem, hogy fúvószenekarban játszottál. Az édesanyád meg a munkája miatt sokszor nem tudott elmenni a gyephoki meccseidre. És néha késett, amikor edzésre ment érted, mert elfelejtette…

De te nem ilyen vagy. Te mindent másképp csinálsz.

Te a legjobbadat nyújtod, mert szeretnéd, hogy boldogok legyenek.

Túlzottan beavatkozol mindenbe, mert mindig, minden pillanatban tudni akarod, mi történik vele. Azt akarod, hogy különlegesnek, kivételesnek érezze magát. Sosem késel, amikor érte mész. Te osztod be, te szervezed és találod ki, mikor, mit csináljon. Lebegsz fölötte, akár egy helikopter. Ezer kérdéssel bombázod. Fantasztikussá és tartalmassá próbálod tenni az életét. Nem akarod csalódottnak látni. Soha. De hibázol. Ahogy én is. Mert a gyerekeink borzasztóan viselkednek. Hogy miért?

Alkudozunk.

A gyerekünk akar valamit, szóval elkezdődik az alkudozás: „Ha jó leszel, megveszem neked, amit csak szeretnél.” visszhangzik mindenütt a bevásárlóközpontok folyosóin. És ha ezután mégsem úgy viselkedik, ahogy megbeszéltük, már halljuk is magunkat, ahogy mondjuk: „Rendben, kapsz egy utolsó esélyt.” Ez, természetesen, számtalan alkalommal előfordul. A kedvenc ilyen magyarázkodásom a „Persze, megígérem, hogy megcsinálom, csak nem most, hanem egy kicsit később.” Az alkudozás, a tárgyalás nagyon jó eszköz lehet, ha hatékony, ha meghúzunk egy határvonalat, ami már nem átléphető. Húzd meg ezt a határvonalat és ez az egész „játszmázás” véget ér.

Mi takarítjuk a szobáját.

Igen, nehéz, tudom. Néha nem csináljuk meg helyette és akkor úgy néz ki a szobája, mintha bombatámadás érte volna. Piszkos ruhák, vizes törülköző, bevetetlen ágy és még néhány paca is ott éktelenkedik a falon. Ez borzalmas és egyre borzalmasabb. Megengedjük, hogy menjen, ahova szeretne, csináljon, amit akar, még azt is, hogy óraszámban tévét nézzen, a haverokkal lógjon. Sosem áll neki a rendrakásnak, amikor kérjük, így nekiállunk, hogy magunk számoljuk fel a rendetlenséget. És íme az egyenlet, levezetve a következő forgatókönyvvel: gyermeked megszokja, hogy valaki rendet rak, takarít helyette, így meg sem fordul a fejében, hogy ez különösebben nagy dolog lenne. Megvan az eredménye: egy semmirekellő.

Visszük a hátizsákját.

Igen, nehéz, tudom. Néha minden nehéz. Amikor elmegyünk értük, mindent elveszünk tőlük és mindent mi cipelünk helyettük, túlzásba esünk. De nem igáslovak vagyunk. Elkényeztetjük őket, így jogosnak érzik a helyzetet.

Megkérdezzük, mit szeretnének vacsorára.

Én nem emlékszem, hogy engem valaha is megkérdeztek volna, hogy mit szeretnék vacsorázni. Te igen? Emlékszel olyan esetre, hogy az édesanyád megkérdezte, itthon együnk vagy menjünk el valahová? Nálunk mindig különleges alkalomnak számított, ha étterembe mentünk vacsorázni. Pontosan előttem van az a négyféle étel, amit ettünk: csirke, húsgolyó, spagetti és az a tényleg undorító sertésszelet, piros rizskreációval, amit utáltam. Minden ugyanabban az edényben főtt, nagy darab paradicsomokkal és zöld konzervbabbal. De tudod mit? Azt ettem, amit elém tettek. Történet vége.

Terveik felülírják a mieinket.

„Bocsánat, nem tudunk menni, Bobbynak meccse van” ez rendben van – általában.  Természetesen elmegyünk a meccsére. De máskor, a meccsnek (és Bobbynak) háttérbe kellene szorulnia. Bobby meg fogja tudni oldani akkor is, ha csak elvisszük. És tudod mit? Bobby jobban fog játszani, mert nem leszünk ott, hogy minden öt másodpercben bekiabáljunk neki, drukkolva, megmondva, mit, hogyan kellene csinálnia. Azt akarod, hogy jobban játsszon a gyereked? Hagyj ki néhány meccset!

Azt akarjuk, hogy mindig boldogok legyenek

De elárulom, hogy a gyerekeknek nem kell mindig boldognak lenniük. Teljesen rendben van, he nem kapják meg mindig, amit akarnak. csinálnak, amit akarnak vagy mennek, ahova akarnak. Ha kisebb házimunkákat csinálnak, a családjukkal töltenek valamennyi időt, vásárolni jönnek velünk, igen, nézz szembe vele, hogy lesz szemforgatás, ideges sóhajtozás. Igen, ez is rendben van, mert nem szólhat mindig minden csak az ő boldogságukról.

Aláássuk egymást.

Tipikus hiba. A gyerekünk kéri, hagy aludjon a barátjánál. Az egyik szülő azt mondja, hogy nem, mire a másik szülőnél próbálkozik, aki megengedi. Miért? Mert előfordul, hogy nem ugyanúgy gondolkodunk. A gyerekek kevésbé lennének csibészek, ha együtt lennénk, jelen lennénk, közösen. Törekednünk kéne, hogy adott pillanatban egyetértsünk, később meg majd megbeszélhetjük a nézeteltérést, kettesben. Ellenkező esetben a gyermekünk megtanulja, hogyan játssza ki szüleit egymás ellen.

Elmulasztunk kisebb házimunkákat, kötelezettségeket rájuk bízni

A gyerek nem teríti meg az asztalt, nem pakolja be az edényeket a mosogatóba, nem gereblyézi össze a leveleket, nem viszi sétálni a kutyát és egyáltalán nem vesz részt semmilyen házimunkában. Máskülönben lakbért kellene fizetnie.

Kifogásokat keresünk a rossz viselkedése, a minősítése miatt

Úgy tűnik, mind ugyanazokat a hibákat követjük el. De a rossz viselkedés az rossz viselkedés. „Fáradt vagy éhes” – hangoznak a borzalmas kifogások. „Későn volt edzése, ezért nem tudta elvégezni a feladatát (habár már egy hónappal ezelőtt jelezték, hogy mikor lesz a házi dolgozat leadásának határideje)” – de ez a magyarázat is ugyanolyan rossz. Abba kell hagynunk, hogy kifogásokat keressünk gyermekünk viselkedése vagy nem megfelelő munkamorálja miatt. Nevelés, elvek nélkül a gyerekek elkanászodnak.

Vitatkozunk a tanárokkal és az edzőkkel.

Fontos, hogy kiálljunk gyermekünkért, de csak azután, miután már ők maguk kiálltak magukért. Ha egy tanár megjegyzi, hogy gyermekünk nem igazán szorgalmas, higgyünk neki. Az általános meggyőződéssel szemben, a tanárok segíteni szeretnék diákjaikat és szeretnék, hogy a gyerekek jól teljesítsenek. Amikor félig elvégzett feladatokról és késésekről vitázunk, akkor a gyerek azt tanulja belőle, hogy folytathatja ezt a nemtörődöm viselkedést, mert a szülei úgyis megkeresik a kifogásokat és vitatkoznak az érdekében, felmentik. Amit ebből meg fog tanulni az az, hogy se a tanárait, se a becsületes munkát ne tisztelje. Ilyen egyszerű ez.

A figyelem fontos. A szülőkkel megosztani a dolgainkat csodálatos. Az viszont nem mindegy, hogy milyen mértékben figyelünk és vonódunk be, mert hatalmas károkat okozhatunk. Ha hagyjuk magyarázkodni a gyermekünket, akkor nem csináljuk jól.  Ha kifogásokat keresünk, amikor nem úgy viselkednek, ahogy kellene, nem csináljuk jól. Ha minden túl egyszerű nekik, akkor bizonyosan nem csináljuk jól. Ha tovább takarítjuk helyette a szobáját, lessük a kívánságait, mit kér vacsorára, aláássuk házastársunk hitelét, biztos, hogy borzasztó gyerek lesz.

Mert minden gyereknek meg kell tanulnia megenni a sertésszeletet, piros rizskreációval, nagy darab paradicsomokkal és zöld konzervbabbal. Ez formálja ugyanis a jellemet.

A cikk forrása: scarymommy.com 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó