Azt is tudja a gyerek, mire jó a vécépapír, ne csak azt, hogy kell tisztán beszélni!
Iskolaérettségi vizsgálat pró és kontra: vendégszerzőnk három gyermeke már átesett rajta, így nem a hasára ütve sorolja az érveket.
Fél év múlva újra bevesszük a közoktatás kapuját, szeptemberben ugyanis a negyedik gyerekünk is átlépi az iskola küszöbét. De addig még sok víz lefolyik a Dunán, egyebek között vár ránk egy felmérés.
Egy hosszadalmas, gyereknek és szülőnek egyaránt fárasztó iskolaérettségi vizsgálat. Van, aki szerint ez csak szükséges rossz, és nem viszi el a gyerekét, van, aki szerint igenis szükség van rá.
Bennünket három esetben érintett a dolog, sőt Négyes esetében két kört is kell(ett) futnunk. Négyes előtt Nagyfiú és Középső is részt vett ilyen vizsgálaton. Utóbbinál annyira biztos voltam a dolgomban, hogy még az eredmény megszületése előtt jeleztem a családban már bevált közoktatási intézménynél - nem hivatalos formában ugyan -, hogy ne számítsanak ránk. Mert bár Középső elmúlt hatéves, de biztosan nem fog suliba menni. És így is lett...
Középső minden tekintetben különleges fiúcska volt. Sokára dőlt csak el, hogy jobb- vagy balkezes lesz-e (jobbkezes lett), bal lábbal focizik, és - bár ő lett legkorábban szobatiszta az összes gyerekünk közül -, még középső csoportos korában is heti rendszerességgel bepisilt. (Szerencsére nagyon türelmes óvónéniket kaptunk mellé, akik jól tűrték a megpróbáltatásokat.) Az extra nagycsoportban töltött éve volt az első, amikor nem fordult vele elő ilyesmi. Középső gyerek, és ezzel el is mondtam mindent a testvéreihez fűződő viszonyáról. Kevés önbizalma volt, mindig a nagyokhoz mérte magát, és nem becsülte meg azokat a tulajdonságait, amelyekben más, mint a többiek. Mert ő inkább hasonlítani szeretne, mint különbözni. Épp ezért járt pszichológushoz hónapokon át, ezt az ellentmondást még az iskolakezdés előtt fel kellett oldani benne... Jelentem: sikerült.
Nagyfiú esete más volt: az esze vágott, mint a borotva, voltak barátai az oviban. De valahogy nehéz volt bevonni közösségi cselekményekbe (közös versmondás, éneklés, szereplés), és a figyelme is el-elkalandozott. Ez utóbbit jól példázta a felmérésen az, hogy a sorminták készítésénél karikák és U betűk helyett arcocskákat rajzolgatott. Illetve mindenféle olyan figurát, ami az U betű formájáról eszébe jutott, és nem ám balról jobbra, hanem jobbról balra. Ráadásul, amikor ráunt az egészre, egyszerűen fogta magát, otthagyta az asztalt, és leült játszani a polcokon talált játékokkal. Ez a viselkedése a mai napig nem változott: nincs türelme bevárni a lassabban haladókat, és ez bizony konfliktusokhoz vezet a tanárokkal.
Sok mindent el lehet mondani ezekkel a vizsgálatokkal kapcsolatosan: mennyire jók vagy rosszak, adekvátak vagy sem egy adott helyzetben, mennyire mutatják a gyerek tényleges tudását, életre való képességét.
Én úgy érzem, jól döntöttem, amikor kértem a gyerekeim iskolaérettségi vizsgálatát. Így hivatalos papírral a kezemben megkérdőjelezhetetlenül maradhattak még egy évet az oviban, hogy jól felkészülve vághassanak majd neki az iskolás éveiknek.
Közben azt is megtanultam, hogy bár nagyon lényeges a kezek megfelelő finommotorikus mozgása, a szövegértés, a helyes, tiszta, érthető beszéd,
de legalább ilyen fontos, hogy a gyerek képes legyen a leghétköznapibb dolgokat önállóan elvégezni. Olyasmikre gondolok, mint az öltözködés, vagy például a mosdóban végzett tevékenységek hiba nélküli kivitelezése (vécépapír-használat!).
Mindez sok kellemetlenségtől - csúfolódástól - kímélheti meg a gyerekünket.
Senki sem ismeri a gyereket jobban, mint a saját szülője. De néha kell a megerősítés, hogy igenis jól gondolom, amit gondolok. És nem hiszem, hogy a nevelési tanácsadókban rosszat akarnának a gyerekeknek - vagy lehet, hogy csak nekünk volt óriási szerencsénk...
A cikk forrása: szeretlekmagyarorszag.hu