Szülő- és gyereknevelés

Elszorul a szívem, ha arra gondolok, nincsenek többé..

Egy fantasztikus generáció: Heller Ágnes, Balassa Péter, Buda Béla, Popper Péter, Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás emlékére

Elment egy csodálatos generáció utolsó tagja. Ennek kapcsán osztja meg személyes gondolatait, emlékeit Czike Bernadett, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola egyetemi docense, a Szabad Iskolákért Alapítvány alapítója.   

1990-ben alakult meg az Alternatív Pedagógusképző Műhely, a mai nevén a Szabad Iskolákért Alapítvány. A Műhelyt az akkor alakuló alternatív iskolák szakmai műhelyeként hoztuk létre és azt tűztük ki célul, hogy megújítjuk a pedagógusképzést. Az Alapítvány civil szervezetként működik ma is. Az indulástól kezdve interaktív kurzusokat tartottunk és akkreditált pedagógus továbbképzéseket fejlesztettünk ki a legkülönbözőbb témákban.

A pedagógus mesterség lényegét a személyes példaadásban és a személyes hatásban látjuk, ezért a pedagógus-képzés kurzusainkban az értelmiségi lét és hozzáállás, az alkotó gondolkodás, a kreativitás, az elfogadás és a tolerancia, mint alapértékek és kiindulópontok jelentek meg. A képzések témái a közösen vallott értékek és attitűdök tükrében igen széles területeket foglaltak magukban. A filozófiai, pszichológiai, irodalmi, és más művészeti kurzusok éppolyan fontos szerepet töltöttek be a leendő és gyakorló pedagógusok felkészítésében, mint a szakmai, módszertani továbbképzések. Az értelmiségi lét hitünk szerint magában foglalja a nyitottságot, a széles érdeklődést, a kíváncsiságot és a műveltséget is. Kiindulópontunk volt az is, hogy a pedagógusok és más, segítő szakmákban dolgozók megérdemlik azt, hogy nagy emberektől, mintaértékű pedagógusoktól, ha tetszik, „néptanítóktól” tanuljanak.

Így történhetett meg, hogy a kilencvenes évek közepétől interaktív kurzusainkon Heller Ágnes, Balassa Péter, Buda Béla, Popper Péter, Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás is tanított. A beszélgetések heti rendszerességgel, 3 órás foglalkozások keretében zajlottak, 10-25 résztvevővel. A kurzusok időtartama 30-120 órásig terjedt. Heller Ágnes a Honnan, hová kurzusblokkban a „Jó emberek léteznek, hogyan lehetségesek” címmel, Popper Péter a „Hatás pszichológiája”, Buda Béla az „Empátia határai” címmel tartott előadásokat. Balassa Péter végül 4 évig maradt a Műhelyben, mivel a nagy és híres regények – amelyeket közösen elemeztek a résztvevőkkel – és az előadó személyisége úgy magukkal ragadták a csoportot, hogy a közös együttléteket nem lehetett, és nem is akartuk megszakítani. Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás többek között az Élő fejlődéslélektan című kurzus beszélgetőpartnere volt. Vekerdy Tamás a különböző témájú előadásokon kívül folyamatosan kísérte az Alapítvány munkáját, segítette, támogatta azt.

A felejthetetlen és inspiráló előadások és beszélgetések témájukban nagyon különböztek egymástól, de hatásukat tekintve mégis egy irányba tartottak. Az egykori tanári kar tagjainak halálával egy korszak lezárult. Ez a tény elgondolkodtatott, hogy miben is hasonlítottak ezek az emberek egymásra, mi is az oka annak, hogy sokan egyetemes veszteségként éljük meg távozásukat, a hiányukat. Mi az, amiben segítettek minket, amiben példát, útmutatást adtak nekünk, amiért úgy éreztük, ha itt vannak közöttünk, akkor védve vagyunk kicsit, és rendben mennek a dolgok. Miért érezzük úgy, hogy személyük pótolhatatlan?

Popper Péter

Sok fontos dolog jutott eszembe. Például, hogy kíváncsiak voltak. Mindig érdekelte őket a világ, a teljes világ, a nagy kérdések. Bár szakmájuk kiváló mesterei voltak, mindig lehetett velük az élet nagy kérdéseiről, az élet értelméről vagy bármi egyébről is beszélgetni. Kíváncsiak voltak abban az értelemben is, hogy mindig érdekelte őket a tanítványaik véleménye. Nem voltak beképzeltek, pedig lehetettek volna. A kurzusokon az egymás iránti elfogadás és a különböző nézőpontok iránti alázat átfogó és állandó érzés volt.

Nem szégyellték azt, hogy gondolataikat, nézeteiket nagyobb fórum elé vigyék, nem zárkóztak be, a „tudós vagyok, több nálad, kit érdekelsz” várába, nyitottan és rugalmasan fogadták a beszélgetéseken felmerülő más nézeteket, gondolatokat.

Az előadásokon mindegyikből áradt valamiféle hit, energia és vehemencia, amivel a résztvevőket is magukkal ragadták. Amivel azt üzenték: igen, állj ki valamiért, amit gondolsz, igen, értelme van mindenről gondolkodni és valamilyen ügy mellett kiállnia mindenkinek az életben.

Sugározták a kompetenciát. Azt, hogy értenek valamihez, és hogy hisznek abban, amit csinálnak. Világos volt, hogy hatni akarnak. Hatni akarnak azokra, akik ott vannak és hatni akarnak szélesebb és tágabb körben is. Amit tudtak, közkinccsé akarták tenni, mert értelmét látták annak, hogy közkinccsé tegyék.

Példát adtak autonómiából, független, szabad gondolkodásból. Egyiket sem érdekelte a „fő áram” egyik sem törődött azzal, hányan értenek még egyet azzal, amit hirdetnek, mondanak. Sokszor épp az ellenszél inspirálta őket, olyasmit képviselni, ami új, amivel kevesen értenek egyet. Volt bátorságuk ahhoz, hogy akár egyedül legyenek a véleményükkel. Ez a fajta magabiztosság jól megfért azzal, hogy fáradhatatlanul vitatkoztak, hogy érveltek és közben képesek voltak arra, hogy mások véleményét is meghallgassák. Ebből adódik, hogy sokszor, felfedező, egyéni utat járva, különös és meglepő dolgokat mondtak, hirdettek.

Vekerdy Tamás

Ugyanakkor a teljesítmény is fontos volt számukra, hiszen rengeteg könyvet, tudományos munkát írtak és adtak közre, időt és energiát nem kímélve. De ez valahogy sosem volt a gondolkodásuk középpontjában, nem az elismerés hajtotta őket. Saját, belső motivációjuk volt arra, hogy valamit letegyenek az asztalra. A teljesítmény önmagában valószínűleg sosem érdekelte őket, inkább saját kedvükre önmegvalósítottak.

Az együttléteken mindig eleinte óriási tisztelet és csend vette körül őket, de aztán, ahogy meséltek, beszéltek és hangosan gondolkodtak, nemsokára bekapcsolódtak a résztvevők is, és egyenrangú őszinte beszélgetések alakultak ki. Mindenki érezte az együttes élményt, amikor együtt valahogy többek vagyunk, mint külön-külön, összeadva.

Elszorul a szívem, ha arra gondolok, nincsenek többé. Egyéniségükkel és tudásukkal, különös és egyedi lényükkel nagyon könnyű volt azonosulni. Érezhettük azt, hogy szeretnénk olyanok lenni, mint ők. Olyan sokat tudni, és olyan sok kérdést feltenni. Olyan rugalmasnak lenni és olyan kitartónak lenni, mint ők. Olyan keménynek, olyan határozottnak, és emellett olyan elfogadóak lenni, mint ők. Egyszerre lenni híres, nagy embernek és egyszerű, hétköznapi beszélgetőpartnernek. Mert a legfőbb tulajdonságuk talán a természetesség volt. Miért gondolhatta mindenki azt, aki személyesen is találkozhatott velük és ismerhette őket, hogy a barátja ezeknek az embereknek? Azért mert nem volt külön nyelvük, külön gondolatuk és külön arckifejezésük, hanghordozásuk a különböző fórumokon, a különböző helyzetekben és színtereken. Mindenhol magukat adták, mindenhol ugyanúgy és ugyanazt mondták. Őszinték és hitelesek voltak. Nem játszották meg magukat, nem alkalmazkodtak, nem figyelték, hogy mikor mi az előnyös nekik.

Most, számunkra, az egyelőre még itt maradóknak nem az a kérdés, hogy tudunk-e olyan híresek lenni, mint ők. Hogy tudunk-e annyi könyvet írni és olyan jókat mondani, mint ők. A kérdés az, hogy tudunk-e olyan emberek lenni, mint ők. Ha csak egy kicsit is, akkor nem éltek és nem tanítottak hiába.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás