Szülő- és gyereknevelés

EGY SPORTOLÓ GYEREK IS JÁTSZIK – NÁLUNK MŰKÖDIK AZ ÉLSPORT ÉS A GYEREKKOR

Nemrégiben jelent meg a WMN oldalán Kárpáti Judit írása azokról a gyerekekről és a szüleikről, akiknek életét a sport határozza meg. A cikkben felmerült a gondolat, hogy ezeknek a versenyszerűen sportoló gyerekeknek szinte alig van lehetősége játszani és kikapcsolódni, ami talán jogos félelem. Családunkban két versenyúszó lány is van. Szeretnék egy picit mesélni arról, mi hogyan oldjuk meg azt, hogy a lányok feltöltődhessenek. Finy Petra írása.

Természetesen nekünk is meg kellett vívni a magunk csatáit a környezetünkkel, hiszen először finoman szólva értetlenül fogadták azt, hogy a lányaink ennyiszer járnak edzésre. Mennyiszer is pontosan? A versenyúszásban sajnos jóval többet kell edzeni, mint egy csapatsportban. Ez a kilencéves és a tizenegy éves lányomnál heti hat edzést jelent átlagban, a nagynak pedig még ennél is több lehet, mert az ő korosztályában már elkezdődnek a reggeli edzések. Ezek a számok sokkolóak, főként, ha a családnak semmilyen versenysport jellegű múltja nincs (nálunk sok szülő maga is versenyszerűen úszott, triatlonozott vagy vízilabdázott).

Kaptunk mi már mindenféle megjegyzést a versenyúszással kapcsolatban: „De hát ti értelmiségi családból származtok, miért kell ennyit sportolni a gyereknek?” Vagy ilyet: „Nem gyerekkínzás ez?” Netán: „Hogy lehet ezt összeegyeztetni a tanulással?” Esetleg ezt: „És mikor fog játszani a lányotok, hiszen mégiscsak egy gyerek?” Hát, igen, logikus kérdések ezek, de igen könnyű rájuk felelni.

Az, hogy valaki sokat sportol, nem jelenti azt, hogy nem érdekli a tanulás

Igen, értelmiségi családból származunk, ahol azon kívül, hogy padlótól plafonig vannak a könyvek: mindenki sportolt, és meglepő módon ez nem volt rossz hatással az értelmi képességeinkre. Sőt.

Érdemes ezenkívül megfigyelni, hogy a lányaim csapatában a gyerekek milyen iskolákba járnak, és milyen eredményeket érnek el. Az úszócsapat tagjai Budapest legjobb intézményeinek tanulói, ahová többszörös a túljelentkezés, és alig lehet bekerülni. Az eredményeik pedig önmagukért beszélnek: jeles bizonyítványukat rendszeresen megmutatják az edzőnek, akinek szintén fontos, hogy az iskola ne szenvedjen hátrányt a sport miatt. Ráadásul azzal is tisztában van: egy jó úszónak jó agya van, hiszen nemcsak az izommunkán múlik egy verseny, hanem a taktikán is. „Ész nélkül” nem lehet versenyezni, és tudja, hogy neki nagyon okos „gyerekei” vannak.

Attól, hogy sokat mozog egy gyerek, még nem kínozzák

A gyerekkínzásról a gyerekeimet kellene megkérdezni, akik már két nap kihagyott edzés után nagyjából lebontják a lakást a legapróbb tégláig, majd újraépítik azt, mert annyi energiájuk van. Amúgy is megszokott jelenség nálunk, hogy fejjel lefelé olvasnak, tornázva hallgatnak mesét, kézen állnak a lakás minden létező falánál, szőnyegen hemperegve élnek lelki életet velünk, gerinclabdán pörögve telefonálnak a barátnőikkel... vagy cigánykerekezve közlekednek fel-alá a nappalinkban.

A két lányomban akkora a mozgásigény, mintha ötven focicsapat játékosának ereje tobzódna bennük.

Mivel mindkettőjüket kendőben hordoztam, és sokfelé mentem velük gyerekkorukban, megszokták, hogy mozgalmas az életük. Természetesen nagy hangsúlyt helyezünk a pihenésre: nekem például igen komoly alvásparám van, értsd: vajon alszik-e eleget a gyerek, mert ez mindennek az alapja. A lányaim már csak röhögnek ezen, tudják, hogy nálam muszáj időben ágyba menni, mert különféle testi- és lelki tüneteket produkálok, ha nem alszanak eleget.

Egy sportoló gyerek jobban be tudja osztani az idejét

A „Hogy lehet ezt összeegyeztetni a tanulással?” kérdésre is igen egyszerű a válasz. Az a gyerek, aki tisztában van azzal, hogy ennyi és ilyen minőségű edzésmunkával ilyen és ilyen eredményt érhet el, a tanulásnál is könnyebben ráérez ugyanarra a hatékonysági fokra. Megszokta, hogy be van osztva az ideje, ezért tehát nagyon ügyesen bánik vele. A lányaimnak már természetes, hogy amint hazaértek az edzésről, kérés nélkül leülnek tanulni, tudják, ha időben megcsinálják a feladataikat, több idejük marad csak úgy „szöszmötölni”: LEGO-zni, rajzolni (nálunk most ezek dívnak), vagy barátnőkkel dumálni, olvasni. Néha nyomkodni. És ezzel már el is érkeztünk a legfontosabb kérdéshez, melytől oly sok szülő fél. Ha ennyit sportol a gyerek, mikor marad lehetősége játszani?

Játszik egyáltalán egy sportoló gyerek?

Igen, hétköznap is van rá lehetősége, annyi csupán a különbség egy olyan gyerekhez képest, akinek nincs mindennap edzése, hogy ésszerűbben kell kufárkodnia az idejével. És nem, nem szól minden hétvége a versenyekről, havonta egyre, legfeljebb kettőre megyünk el. Ráadásul bármennyire hihetetlen, de a versenyeken is sokat játszanak. Mivel egy alkalommal több számban is indulnak, és az egyes versenyszámok között vannak üresjáratok, a csapat ilyenkor igazán együtt van: kártyáznak, dobbléznak, Csapasd a ritmust! – és még sorolhatnám, miket játszanak. A legszebb az, amikor a csapat fiú- és lányszekciója is összeül kártyázni, és kivételesen félreteszi a „Fúj, fiú, fúj, lány!” – hozzáállást, így együtt szórakoznak. Nem lehet, nem észrevenni, hogy ilyenkor az edzők is meghatódnak. Játékra és összecsiszolódásra ad még lehetőséget az edzőtábor is, ahol döbbenetes mértékben kovácsolódnak össze a gyerekek, és ahol a pingpongon, focin, vízilabdán kívül sokféle társasjátékkal is múlatják az időt. És megtanulnak még valamit: a szolidaritást.

Ezenkívül még a barátnős ott alvások is beleférnek a sportoló lányaim napjaiba, tehát ugyanolyan módon élhetik virágzó szociális életüket, mint a korosztályuk nem versenysportoló tagjai.

+1. Plusz két dolog, amit a sport ad a gyerekeknek

Aki nem vak, az látja, hogy manapság a szülők és a gyerekek is egyre inkább csak magukkal foglalkoznak. Önző és kirekesztő társadalomban élünk, melyben igen nehéz érdek nélküli kapcsolatot találni.

A versenyúszóknál olyan mértékű szolidaritás és együttműködés alakul ki, amire nem tudok jobb szót, mint a bajtársiasság. Annak ellenére, hogy nem a baj az, ami összeköti őket, hanem a közös munka, a közös cél.

Segítik egymást, kiállnak a másikért, és mindenben támogatják a csapattársaikat. Ha nem is érnek el semmilyen komolyabb eredményt, és „csak” ennyit kaptak a sporttól, én már boldog leszek.

A másik dolog, amit a sport tanított nekik, az a talpra állás képessége. A kudarc utáni felemelkedés. És ez szintén olyan dolog, mely életre szóló, becses útravaló a gyerekeknek. Van, hogy rengeteg munkát tesz egy versenybe, de lecsúszik a rajtnál a szemüvege, rosszul jön ki egy forduló, beszorul a levegő, megfájdul az utolsó hossznál a lába, vagy a versenybíró zárja ki igazságtalanul, mert szabálytalannak lát egy mozdulatot. De azután is oda kell menni, hogy leússza a következő számot, és a verseny is után is muszáj folytatni, és akármilyen nehéz, de újra beleállni az edzésmunkába. És nem azért, mert a szülő vagy az edző azt szeretné. Hanem azért, mert meg kell tanulni, hogy nem szabad feladni. Hiszen felnőttkorában is kerülhet bármikor padlóra. Viszont, ha most megtanulja, hogyan építse újra a lelkét, és tanuljon akár a saját sikertelenségéből is, akkor nem lesz olyan helyzet az életben, mely tartósan kibabrálhatna vele. Mert megtanulja, hogyan lehet mindig talpra esni, ahogyan azt a macskák is csinálják.

A cikk forrása: wmn.hu

Hasonló tartalmakért iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre!
 

Kölöknet hozzászólás

aláírás