CsaládTabuGyász

Emlékezzünk együtt

A halál és a gyermek

Történelmünkkel egyidős az a szokásunk, hogy halottainkat eltemetjük, meggyászoljuk, és rendszeresen lerójuk előttük tiszteletünket. Régebben a haldokló otthon töltötte utolsó napjait, majd miután elhunyt, a család házában ravatalozták fel, a családtagok mosdatták meg és virrasztottak mellette. Csak ezután történt meg a végső búcsú a temetőben. Így a gyerekek is szemtanúi, sőt, részesei lettek a gyász folyamatának.

Mai világunkban, mint annyi mindenből, a halálból is tabutémát kovácsoltunk. Hozzátartozóinkat ma már nem a család körében éri a halál, hanem kórházban, szeretetotthonban, netán öregek otthonában. A ravatalozás szertartásának helyszíne sem az otthon, hanem a temetők hivatalos ravatalozója. A virrasztás, mosdatás ma már teljesen kikopott a rituálék sorából. A halállal kapcsolatos teendők nagy részét nem a családtagok, hanem vállalkozók végzik el a rokonok figyelő szemeitől távol. Ezért aztán nekünk, felnőtteknek sem mindig van pontos képünk arról, mi is történik ilyenkor, de gyermekeink még nehezebb helyzetben vannak. Pedig kérdeznek ők, bátran, őszintén és kíváncsian, nekünk meg csak egyetlen dolgunk lenne: válaszolni. Ugyanúgy, ahogy ők kérdeznek.

De a legtöbb szülő nem válaszol. Inkább elüti a gyerek kérdését azzal, hogy ő ehhez még kicsi, vagy egész egyszerűen közli vele, hogy ez nem az ő dolga, foglalkozzon mással. Elüti, de nem oldja meg. Mert a gyerek ettől még foglalkozni fog a kérdéssel, ám szegényt még az is magára hagyja a kérdés megválaszolásában, akire leginkább számít a világ és az élet megismerésében: a szülei. De miért nem mernek sokan válaszolni? Mitől félnek, mitől féltik gyermekeiket? Miért tabu a halál (és párja, a születés)? A halál elkerülhetetlen mindannyiunk számára. Egy olyan „rossz”, ami szerves része az életnek, életünknek. Rossz, mert végérvényes, visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan. Fájdalommal és gyásszal jár. És mi sem értjük pontosan, mit is jelent az: meghalni. Azt sem tudjuk, nem is tudhatjuk, mi következik utána. Ezért sokan úgy gondolják, jobb, ha be sem engedik életükbe. Ha kipucolják a család életéből, még akkor is, ha egyébként aktuális lenne beszélni róla, megélni a veszteséget.

Pedig minél őszintébben merünk erről (is) beszélni, annál kevésbé válik félelmetessé. Amikor a gyerek kérdez, beszéljünk róla: mondjuk el az ő szintjén saját élményeinket, tapasztalatainkat és véleményünket. A gyerekek a halál minden részletére kíváncsiak: hogyan történik, milyen érzés, mi van utána. Persze, minél kisebb, annál kevésbé fogja még fel a halál végleges mivoltát, de ha a kérdéseire mindig kap választ, azok szépen, fokozatosan beépülnek az ő világába, gondolkodásába. Elmondhatjuk, hogy mindenki másképp hal meg, hogy a halál után a test már nem érez, nem lát, nem hall. Még arról a kettősségről is beszélhetünk velük, amit test és lélek együttese jelent, ki-ki aszerint, hogy miben hisz. Abba is beavathatjuk a gyereket, hogy a halállal kapcsolatban milyen hiedelmek, hitek vannak. Hogy léteznek olyanok, akik hisznek a túlvilágban, az újjászületésben, de olyanok is akadnak, akik szerint az életnek ott egyszer és mindenkorra vége szakad. Ne próbáljuk meg más dolgokhoz hasonlítgatni a halált; ne mondjuk azt, hogy olyan, mintha aludnál, csak sosem ébredsz fel belőle. Ezzel ugyanis rendesen elvehetjük a kedvét attól, hogy este pihenésre hajtsa a fejét.

Amikor a lányom 2-3 évesen erről kezdett kérdezni, úgy magyaráztam el neki, mi történik, hogy kértem, képzelje el a testét, amit lát a tükörben is, úgy, mint egy dobozt, a lelkét pedig, amivel érez és gondolkodik, mint egy lufit. Amikor a teste meghal, a doboz felnyílik, és a lélek-lufi szabadon elszállhat. Hogy hová, azt éppúgy nem tudjuk, mint azt sem, hogy mi történik a piros lufival, mikor felengedjük a felhők felé. Egy ideig még látni, de egy idő után már nem...

És ha meghal egy hozzátartozó vagy egy szeretett lény, ne titkolózzunk a gyerek előtt. Tudassuk vele a tényt, hogy az, akit szeretett, örökre eltávozott. Ügyeljünk persze arra, hogy mindezt úgy tegyük, hogy ő is értse, felfogja. Fájdalmas lesz neki, ahogy nekünk is, de ez természetes. De ha azt látja, hogy egy ilyen rendkívüli helyzetben az érzései teljesen normálisak, hiszen anya-apa is fájdalmat érez, sír, tudni fogja, hogy ez vele jár. Viszont azt is látni fogja, hogy egy ilyen helyzetben az emberek egymásba kapaszkodnak, és bár idő kell hozzá, de képesek ismét folytatni az életet. Ha tehetjük, vigyük el őt is a temetésre, hadd legyen lehetősége neki is elbúcsúzni attól, akit szeret. De ha mégis úgy gondolnánk, hogy magán a szertartáson nincs helye a gyereknek, legalább pár nappal később vigyük el a temetőbe, hogy megadjuk neki ezt a lehetőséget, illetve megadjuk neki a kérdezés lehetőségét is. Jó ötlet ilyenkor adni a gyereknek egy tárgyat, ami az elhunyt rokonhoz tartozott, ami továbbra is összeköti a gyereket vele.

Mivel közeledik a Halottak Napja, fogjuk kézen gyermekünket, és vigyük ki magunkkal a temetőbe. Mutassuk meg neki felmenői sírját, vigyünk közösen virágot és mécsest, és meséljünk neki, hogy akinek a sírját látja, milyen ember volt, mit csinált, míg élt, mit szeretett és mit nem. És ha sír a veszteség miatt, ne féljünk, hiszen ebből látszik: képes a kötődésre, a szeretetre!

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Kamaszmentő - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóNem születtél anyának! - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó