CsaládTabuGyász

Halottak napja

Legyen ez a nap az emlékezésé

November elseje előtt minden évben krizantémokkal ballagó emberekkel találkozom. A temetők virágokkal telnek meg, gyertyák fénye lobog a korai sötétben. Ilyenkor még azok is ellátogatnak a sírokhoz, akik máskor nem nyitnak be a temető kapuján.

Az ember az egyetlen élőlény, aki felnövekedésének egy bizonyos szakaszában ráébred saját halálának elkerülhetetlenségére. Ezzel a tudattal kell együtt élnünk, mégis, mintha nem igazán akarnánk erről tudomást venni. A hozzátartozóink tőlünk távol halnak meg, nem vagyunk ott mellettük, nem fogjuk a kezüket, így aztán elbúcsúzni sem tudunk. Sok a nehezen feldolgozott gyász, a kétségbeesett, nehezen elszakadó, a szeretett személy halálát tudomásul venni nem akaró gyászoló. Vagy épp a tagadó, aki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, s így olyan terheket vesz a vállára, ami megnehezíti az életét. Mintha gyászolni is elfelejtettünk volna. Nem elköszönünk, nem megbékélünk, hanem csak haragszunk arra, aki itt hagyott minket.

Hospice házak működnek, idegen – hozzáértő, kedves, szeretettel teli, de mégis idegen – emberek kísérik végig az úton a számunkra kedves embereket, ezzel pedig mi is sokat veszítünk. Jó esetben elfogadjuk a segítségüket, s támogatásukkal képesek vagyunk ott lenni a haldokló mellett. Ám jóval gyakoribb, hogy távol tartjuk magunkat, így aztán nemcsak a búcsú marad el, de nem is tanulunk az eltávozóktól, akik az út végén más összefüggésben látják az élet nagy kérdéseit. Nem halljuk vigasztaló szavaikat, nem látjuk a megbékélésüket, így aztán mi sem tudjuk nyugodtan elengedni a kezüket. Nem tehetünk fel kérdéseket (vagy nem is tudunk már kérdezni?), így válaszoktól fosztjuk (kíméljük?) meg magunkat, miközben úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.

Amikor gyermekünk kérdez bennünket, mert elért abba a korba, hogy már fel tudja fogni saját elmúlásának elkerülhetelenségét, nem lesznek mondataink, csak fél szavaink, elterelő utalásaink. A gyerekek egyébként a mindennapok során ahhoz szoknak hozzá, hogy a halál nem végleges. A számítógépes játékban öt élete van, vagy akár halhatatlan is lehet. Amelyik színész az egyik filmben meghalt, ott szerepel a másikban. Azt jegyzik meg, hogy a halál nem végleges, nem visszafordíthatatlan, hiszen a játékot mindig újra lehet kezdeni. Amikor aztán megérzik ennek ellenkezőjét, mert a mindennapjaikban találkoznak a visszafordíthatatlannal, a megváltoztathatatlannal, felébred bennük a testetlen szorongás. Megnyugtatást, vigasztalást várnak tőlünk, amit csak akkor tudunk megadni nekik, ha mi magunk is megbékéltünk a halállal.

Menjünk el gyermekeinkkel együtt szeretteink sírjához, s ha kérdeznek, válaszoljunk nekik szabadon, saját félelmeinktől mentesen.

Legyen ez a nap az emlékezésé.

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Kismackó: A sztárcsatár + Rúgd be, Pepe! - TeakiadóKamaszmentő - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóNem születtél anyának! - Teakiadó
Kismackó: A sztárcsatár + Rúgd be, Pepe! - Teakiadó