Oviblog – Felvették! Most mi lesz?
A múlt héten végre megérkezett a várva várt levél – bizonyítván, hogy a pillázásunk a felvételi beszélgetésen nem volt hiábavaló. Kicsit tartottam tőle, hogy mégsem veszik fel gyermekemet a környék legjobban felszerelt - és az anyukák által melegen ajánlott - közoktatási intézményébe, de minden aggodalmam szertefoszlott, mikor elolvastam az óvodai értesítőt.
A levélben tájékoztattak többek közt arról is, hogy fontos szülői értekezletet tartanak az óvoda tornatermében, melyre szeretettel várnak. Itt meg kell jegyeznem, régi vágyam teljesült, mert már gyerekkorom óta vágytam arra a „titkos” találkozóra, melyre csak a szülők voltak hivatalosak.
Mikor eljött a szülői értekezlet ideje, kissé izgatottan indultam útnak az óvoda felé. Mivel az idő örök ellenségem, természetesen sikerült késve megérkezni, szinte utolsóként. A tekintélyes méretű tornateremben már tömött sorokban ültek az anyukák-apukák, lábukon a kórházakból ismert, vászonból készült cipővédővel. A kortárs festmény témájául kínálkozó látványra tekintve halkan elkuncogtam magam, majd a cipőzsákot feligazítva helyet kerestem magamnak.
Az első sor szinte teljesen üres volt, ami újra felidézte bennem gyermekéveimet. Már az iskolában sem nagyon értettem, hogy miért félnek az emberek az első sortól? Szerintem onnan lehet mindent a legjobban hallani és látni. Így ügyet sem vetve a láthatatlan határvonalról, ami az igazgatónő aurája és a teremben ülő szülők között volt, helyet foglaltam.
Ekkor vettem észre, hogy velünk szemben a mondandóját már megkezdő igazgatónőn kívül tizenkét óvónéni is ül, akik a fülledt melegtől kornyadozva próbáltak mosolyt erőltetni az arcukra, vajmi kevés sikerrel.
Bori néni, az igazgatónő mondandója elég hosszúra nyúlt, sok olyan témát érintett, mely a későbbiekben még konfliktusforrás lehet a szülőknél. Már maga az a szabály, hogy reggel 8 óráig be kell érni a gyerekkel, engem például szíven ütött.
Mint azt már említettem, az Idő Uraival hadban állok, ráadásul csak 10 órára járok dolgozni. Még nagyobb volt a meglepődésem, mikor Bori néni arról beszélt, hogy ½ 6-ig vannak nyitva délután, de 4 és ½ 5 között azért vigyük már el a csemetét. Remélem, azért egyes esetekben kivételt tesznek, mert versenylovas formámat hozva is csak háromnegyed öt körül fogok tudni beérni az oviba.
Az igazgatónő tájékoztatója után elhangzott a csoportbeosztás, majd minden óvónéni a hozzá tartozó gyerekek szüleit a leendő csoportszobába invitálta. Megkönnyebbült és/vagy meglepett sóhajokkal övezve vette mindenki tudomásul, hogy melyik két óvónénivel kell majd a kapcsolatot tartania. Mivel én nem rendelkeztem előzetes infókkal, nálam semmilyen reakciót nem váltott ki a dolog.
A Katica nevű csoportszobában aztán Terike néni elmondta, hogy júliusban egy habkönnyű családlátogatást terveznek mindenkinél, és ott kerülnek majd átadásra az ovisjelek is, de hangsúlyozta, hogy ez nem lesz több negyed óránál. Az egyik élelmes szülő megkérdezte, hogy nem kaphatna-e most óvodai jelet a lányuk, és nem telt bele 5 perc, már minden gyereknek megvolt a következő három év jelvénye. Mi az autót kértük.
Az óvodából kilépve egy szintén „katicás”, már második gyerekét ebbe az oviba irató anyuka levadászott, és néminemű új információval látott el az óvónénikről, a csoportról és magáról az oviról. Mivel akadtak elfogultságot tükröző történetek is, kissé kétkedve, de azért kellő mértékben meginogva fogadtam.
Nemsokára úgyis kiderül, hogy mi igaz a mendemondákból. De addig is, irány a pelenkanélküliség programja!
