Szülő- és gyereknevelés

Ki nevel a végén? 3 dolog, amit szülőként tanulhatunk

Jól emlékszem, hogy amikor a férjemmel az első gyerekünket vártuk, rengeteg tudományosan megalapozott, jól megfontolt elképzeléssel készültünk a születésére. Pontosan átbeszéltük, hogy “mi aztán ezt tuti nem így”, és “én majd biztos így, meg biztos úgy”, és “nézd az XY hogy csinálja, na majd mi!” (ismerős?) 

Ez persze mind szép és jó, csak egy dolgot hagytunk ki a képletből: a gyerek nem festővászon, amit telepingálunk és kész! Kifelejtettük, hogy van a gyereknek egy veleszületett kis csomagja, egy csokor adottsága, ami bizony sokat formál azokon a hatásokon, amelyek őt érik. Nem beszélve arról, hogy ő maga milyen hatásokat vált ki a környezetéből. Szóval nagyjából a szülőség első hónapjáig jutottunk, mire az elvek nagy része szép lassan a kukába került, és rájöttünk, hogy itt bizony zuhanás közben kell megtanulni repülni.

Ebben a szubjektív cikkben a tengernyi lecke közül három fontos dolgot szeretnék elmesélni, amit szülőként tanultam meg, bíztatva az olvasót saját tapasztalatai átgondolására!

  • Lehet, hogy hasonlít, de Ő nem én!

 inner_child_healing.jpg

A világban való eligazodáshoz valahogy bennünk van a hasonlítási kényszer. Végülis ez nem furcsa, hiszen, amikor valami újjal találkozunk, akkor meglevő kategóriákba próbáljuk illeszteni, és ehhez bizony össze kell vetnünk egy régi verzióval. Hát valahogy így kezdődik a gyerekes élet is, és itt a régi verzió a szülő: „Nézd már! Pont olyan, mint az apja!” és „a kezei, mint az anyjáé”, és „pont annyit alszik, mint a nagyapja”... A környezet valahogy kezdettől fogva arra szocializál minket, hogy gyerekünket hasonlítgassuk, és találjunk egy megszokott támpontot, amire ráhúzhatjuk vélt tulajdonságait. És ha mindez találkozik a talán kicsit nárcisztikus, de talán azért természetes érzéssel, hogy szeretnénk, hogy az a kölök kicsit ránk is üssön, akkor belecsúzhatunk abba, hogy azt érezzük „jéé, pont olyan, mint én voltam gyereknek” vagy éppen "pont nem olyan" (ami szintén problémát okozhat). Ez ugyanakkor egy meglehetősen veszélyes terep.
Talán ismerős az érzés, amikor az ember gyereke vízválasztó időszakhoz érkezik, legyen ilyen például az iskolakezdés. Mi halálra szorongjuk magunkat azon, hogy vajon hogyan fog tudni helytállni az a szegény gyerek, miközben ő izgatottan várja a nagy iskolások életét. Azt gondolom, hogy egy bizonyos szintű aggodalom természetes, de például ebben a helyzetben azért érdemes átgondolni, hogy ezek az érzések tulajdonképpen kiről is szólnak. Lehet, hogy nekem volt nehéz az elválás? És én nem tudtam kiállni magamért? Nagyon fontos szétszálazni, hogy mi az, amit mi hozunk magunkkal, mi szól a bennünk levő, és mi a valódi gyerekünkről, mert különben szép lassan, akár tudattalan reakciókkal bele tudjuk lökni gyerekünket abba a szerepbe, amiben mi magunk voltunk.

  • A második gyerekkor gyógyító hatása

Az előbbiekből következik második nagy tapasztalásom: a szülőséggel  saját gyerekkoromat is valamennyire újra átélem. Azáltal, hogy gyerekünkkel újra megtapasztaljuk a gyerekkor szakaszait, lehetőségünk van, hogy saját félelmeinkre, gátlásainkra is választ kapjunk. Tipikusan ilyen kérdés volt számomra az elmúlás, a halál, amiről gyerekként nem igazán beszéltünk, később pedig igyekeztem elnyomni magamban, mintha elkerülhető lenne, ha nem téma. Hát a gyerek nem finomkodik. Kérdez! Mond! És kérdez újra! És újra! És milyen jól teszi! És én megfogadtam, hogy nem lesznek tabuk, hanem az ő szintjén, az ő nyelvezetén, de mindenről beszélni fogunk. Így esett, hogy az esti mese, és az ovis zsúr megvitatása után a következő kérdés arról szólt, hogy mi történik velünk a koporsóban? Én ugye eldöntöttem, hogy saját tudásom és hitvallásom szerint mindenre válaszolok, és bár éreztem, hogy nehéz súly nehezedik a mellkasomra, de újra és újra válaszoltam a felnőtt fejjel talán egyre bizarrabb kérdésekre. Ő megnyugodott, én ismét levegőhöz jutottam. Azóta számtalan ilyen beszélgetésünk volt, és bizony beletanultam, megszoktam, és már nem okozza a kezdetben érzékelt fájdalmat és szorongást. A saját elemi félelmeinket is feloldhatjuk azáltal, hogy picit a gyerekünk szemüvegén keresztül tekintünk a dolgokra. 

  • Az az OK, ha nem OK!

food.jpg

A feszültséget valahogy hajlamosak vagyunk negatívnak megélni, annak ellenére, hogy a produktív feszültség előre mozdíthatja a dolgokat, és nem hátráltatja. Felnőttként is azt szeretjük, ha minden rendben van. Meg hát úgy is illik. Nincs hangos szó a házastársunkkal, béke van a munkahelyen, és nincs konfliktus a barátokkal (ilyen világ persze nem létezik, és nem is egészséges). Csak azt felejtjük el, hogy miként is jutottunk ide. Gyakran azt várjuk, hogy a gyerekeink mindig békében játsszanak egymással, és teljen el úgy egy nap, hogy nincsen hangos szó. Persze, ha kiszállok a saját szubjektív világomból, akkor pontosan tudom, hogy ezek irreális elvárások. Egyrészt van egy bizonyos agyi érési folyamat, ami szükséges a viselkedés szabályozásához, másrészt kellenek tapasztalatok, amelyekben a gyerek megtanulja kezelni az érzelmeit, indulatait. Bizony néha idegfeszítő, amikor a gyerek visítva ordít amiatt, hogy nem veszünk több fagyit, de a mi reakciónk tanítja meg arra, hogyan lehet az előtörő feszültséget szabályozni. Ugyanígy van ez a testvérharcoknál is. Felnőttkorra azért legtöbben eljutunk oda, hogy nem veszünk össze anya ölelésén, de az út, ami ide vezet bizony rengeteg balhéval, sírással és odabökdöséssel van teletűzdelve. A testvérkapcsolat egy tanulópálya, ahol a gyerek védett közegben sajátít el olyan tapasztalatokat, amelyek később nagyon jól jönnek majd például a kortársakkal. Ehhez viszont kell a feszültség, a balhé, és, hogy ne legyen minden OK. 

A cikk forrása: 7köznapipszichológia

Csatlakozzatok a 7köznapipszichológia november 24-én a szülőségről, az "elég jó" szülőségről szóló élő, online és ingyenes előadására. 

 

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó