Szülő- és gyereknevelés

„Üzenőfal anyával” – hogyan fejlesszük gyermekünk kommunikációs és írás-olvasás képességeit úgy, hogy közben ne tanulásnak éljék meg azt

Amikor Michelle Woo hatéves kislánya nem mutatott semmiféle érdeklődést sem a matematika, sem pedig az olvasás munkafüzet kitöltése iránt, nagymamája kitépett egy lapot, mely tele volt vicces feladatokkal és azt a konyhasziget oldalára függesztette. Semmit sem akart kényszeríteni, erőltetni, pláne nem félelmet okozni ezzel unokájának. Woo abban nem kételkedett, hogy a kislányt érdekelni fogja a feladatlap, de azt nem tudta, hogy vajon majd le is fogja-e kötni őt hosszabb távon.

Bizony lekötötte. Mert minden figyelmeztetés, kérés nélkül, szép csendben kitöltötte a munkafüzetlapot. Következő nap Woo kicserélte azt egy másik, üres feladatsorra úgy, hogy említést sem tett róla. Ez történt újra és újra, amíg Woo megbizonyosodott róla, hogy ez egy izgalmas, jópofa és újszerű módja lehet annak, hogy hogyan kommunikáljon unokájával mindenféle nyomás és kényszer nélkül.

Egy édesanya, aki szerkesztőként dolgozik, létrehozott egy kreatív faliújságot kislánya számára és én biztos vagyok benne, hogy ezután te is ugyanígy fogsz tenni, mert ez az ötlet egyszerűen fenomenális.

Egy idő után a feladatlapok helyett Woo kedves üzeneteket, kérdéseket, játék ajánlatokat és időnként bocsánatkérő leveleket kezdett a konyhasziget oldalára ragasztani lányának. Verseket írtak, gyakorolták a P betű írását, és vicces dolgokat találtak ki, hogy miket főzhetnénk együtt.

Hadd áruljam el neked, hogy én is teljesen kezdő vagyok ezekben a dolgokban, bár gyerekeim (8 és 6 évesek) már csináltak hasonló dolgokat az iskolában. Srácaim ugyanabba a suliba jártak és osztályaikban a tanító néni minden nap végén reflexiót, hozzászólást kért a gyerekektől, illetve ösztönözte őket, hogy rajzoljanak, vagy néhány szóval egészítsék ki aznapi gondolataikat, amennyiben szívesen gyakorolják az írást is.

A tanító néni gyerekeket megkérte, hogy gondoljanak olyan kedvelt tevékenységekre, melyeket szívesen végeznek barátaikkal, vagy bármire, ami az ABC egyik adott (épp akkor tanult) betűjével kezdődik. Néha könyvről kérdezgette őket, amelyiket éppen akkor közösen olvasták, máskor meg arról, hogy milyen állat bőrebe bújnának szívesen. Év végén egy csokorra valót kaptunk gyermekeink ilyen munkáiból, reflexióiból, melyek közül néhányat igen nagy becsben őrizgetek.

Ezeknek a munkáknak többsége történeteket mesél el, képekben megfogalmazva. Észrevehető rajtuk az a változás, ami végbement a gyermekek kreatív gondolkodásfejlődésében az év során. Olyan ez, mint megfigyelni a napsugarak táncát vagy a virágzás lassú és kifinomult mozzanatait.

Összességében ezek az önmagukban is értékes alkotások egy csodálatos gyűjteménnyé, naplóvá, emlékkönyvvé állnak össze, melyeket minden gyermekem számára kincsként őrzök. Ezek már önmagukban is érdemesek gondolatébresztőnek.

Ezek tükrében ahelyett, hogy csak annyit kérdeztem volna gyermekeimtől, hogy hogyan telt a napjuk az iskolában, ezekre a napi gondolatébresztőkre is tudtam utalni, mely gyakran egész más és új témákhoz, beszélgetésekhez vezetett közöttünk.

Ezek a heti reflexiók tovább is folytatódtak alsófokú tanulmányaik részeként. A félelemmentes olvasás és írástanulás részeként a srácok minden pénteken otthon is írhattak levelet, melyre a felnőttek egyike visszaírhatott nekik. A levél témáját mindig ők választhatták a hét egy kiemelt történéséből, egy rajzzal illusztrálva. A cél nem volt más, minthogy a gyerekek magabiztosságot szerezzenek az írás-olvasás terén, de úgy, hogy közben ne tanulásnak éljék meg azt.

Látványos volt, hogy kommunikációjuk és mesélőképességük hogyan fejlődött az elkészített képek, elrontott levelek és félreolvasott betűk nyomán, és ahogy kapcsolataikon is meglátszott ugyanez. Mert ahogy megpróbáltam kisilabizálni gyermekeim irományait, gyakran megfogalmazódott bennem az, hogy „mi az ördögöt akar ez jelenteni?” A képek persze adtak némi támpontot, de gyermekeim segítőkészsége, ahogy megmagyarázták vagy ahogy nagyot nevettek rajtuk, vicces volt, mert sokszor maguk sem tudták kiolvasni betűiket, vagy jelentett az annál lényegesen többet, mint a leírt szavak.

Csodálatos módja ez annak, hogy lássuk gyermekünk fejlődésének és magabiztosságának növekedését. És az is különleges élmény, ahogy felfedezem gyermekeim arcán a cinkos vigyort, amikor megerősítő és bolondozó levelet küldök vissza nekik hétfőnként.

Ezek azok az érvek, amelyek miatt mindenképp ki szerettem volna próbálni ezt az üzenőfalat. Woo szerint a leglényegesebb, hogy minden kommunikáció szép csendesen, a gyermek tempójában és vágya szerint valósuljon meg. „Próbálj minél kevesebbet vagy egyáltalán említést sem tenni az üzenőfalról. És nem is szükséges nevet adni neki. Csak hagyd, hogy ott üldögéljen, legyen az egy csendes hely a gondolatainak, vágyainak” – írta Woo.

Nem volt ésszerű, hogy három gyermekem megosszon egy nagy ív vagy egy hirdetőtábla méretű papírt.

Woo ugyanis azt állítja, hogyha több gyermeked van, „mindegyiknek saját üzenőfalat készíts a tetején névvel ellátva, vagy esetleg egy közös, családi falat készíts, amelyikre a következő kérdések kerülhetnek fel megvitatni: Mit ültessünk a kertbe? Milyen zenéket töltsünk fel a közös családi listára?”

Így végül – Woo hatására – három ív papírt ragadtam és ragasztottam a falra mindegyik gyerekem iskolai képe alá. A lapok tetejére biggyesztettem neveiket és kértem őket, hogy írják rá az alábbi három dolgot:

  1. Nevezzenek meg három állatot, amelyek bőrébe szívesen bújnának.
  2. Jegyezzenek fel három kedvenc főhőst olvasmányaik alapján és hogy szeretnének-e találkozni velük.
  3. Írjanak fel három dolgot, mit szeretnének a nyár folyamán csinálni, kipróbálni.

Ezután pedig vártam. A gyerekek számos alkalommal elsétáltak a fal mellett, ahová a papírokat függesztettem, de nem vették észre őket addig, amíg egy alkalommal a legidősebbem a wc-n ülve ki nem szúrta, hogy mit hagytam neki és testvéreinek. Persze, hogy nem bírta magában tartani úgy, mint Kristen Wiig a „Saturday Night Live”-ból. Nyolcéves lányom a fürdőből kezdett kiabálni és izgatottsága kitartott amíg kibotorkált onnan, miközben magára rángatta nadrágját.

„Mi ez? Mit csináljunk ezzel? Ooooooo! Azonnal meg szeretném oldani mindet! Kaphatunk minden nap új feladatokat? Lehet? Közbe lehetni tenni a papírokat a házban? Minek nevezzük el ezt? Lehetnek az én kérdéseim nehezebbek, mivel én idősebb vagyok? Használhatok valamilyen más színt a válaszokhoz?”

Ennyit arról, hogy ne beszéljünk az üzenőfalról…

A kérdésözön közepén a hatéves ikreim egyike is odajött és ő is elkezdte vizsgálgatni a falat. Neki szüksége volt némi segítségre, hogy elolvassa a kérdéseket, és kicsit csüggedt is lett annak gondolatára, hogyan is írjon majd vissza. De felhívtam a figyelmét arra, hogy válaszként rajzok is teljesen megfelelnek és emellett az írást is gyakorolhatja azokkal a betűkkel, szavakkal, amiket ismer.

Próbáltam közömbösen viselkedni. Mondtam, hogy szívesen írok új kérdéseket nekik falaikra akár minden nap is, azt mutatva, mintha nem tulajdonítanék nagy jelentőséget az egésznek. Meglátjuk majd, hogy működik, gondoltam. Azt is mondtam nekik, hogy egyáltalán nem kötelező semmi, amihez nem éreznek kedvet. A testvéri rivalizálás elég nagy motivációs erő, így mind készen álltak, megragadták írószerszámjaikat és nekiláttak a feladatoknak.

Heteken keresztül kitartóan folytattam a feladatok, kérdések kiírását kíváncsian várva, mi fog történni. Azt gondoltam, a lelkesedés lohadni fog, de azt azért gyanítottam, hogy vissza-vissza fognak térni a falhoz – a lányaim inkább, mit a fiam. Tényleg semmi elvárás nem volt bennem, de örültem neki, hogy kicsit jobban beléjük láthatok majd anélkül, hogy a nyakukban loholnék. Közelebb szerettem volna kerülni hozzájuk, de oly módon, hogy nem nyaggatom, kérdezgetem őket direkt módon. Tervezem, hogy néhány papírt megtartok ezek közül is, de remélem, hogy sikerül majd az emlékkönyvvel is lépést tartva megőrizni ezeket az emlékeket.

A cikk forrása: https://www.scarymommy.com/

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó