Hogyan kapcsoltuk ki a tévét, avagy egy pocsék anya megvilágosodása
Értezted valaha is – akár egyetlen pillanatra – úgy, hogy amit szülőként cselekszel, az maximum a NEVELÉS NAGY SZÉGYENFALÁRA kerülhetne csak ki, de mégsem tudsz ellene tenni: mennek a dolgok a maguk rossz útján? A Huffington Post egyik cikkírója őszintén vall saját szülői lustaságáról.
Két dolgot tudok magamról: eredendően lusta és meglehetősen ingerlékeny vagyok.
Persze, képes vagyok motivált és vidám is lenni, de ezért meg kell harcolni. Mint általában egy álmatlanságban szenvedő, én is többnyire fáradt vagyok, és az extra erőfeszítés, hogy legyőzzem a természetes lustaságom, rengeteg energiát vesz igénybe. Tehát nagyon gyakran nem ez az első dolog, ami megtörténik reggel. Ami szívás, ha a gyerekem vagy. (Meg, ha a férjem.)
A gyerekeim ébredése boldog! és izgatott! és energikus! minden csupa felkiáltójel!Én viszont nehezen kelek fel. Ez nem mindig a tényleges ébredés, a különbség mindössze annyi, hogy vagy mérgesen vagyok ébren az ágyban, vagy mérgesen vagyok ébren az ágyon kívül. Hozzáadva a tényt, hogy Luke korán kelő, máris kész a reggeli tévézés receptje.
Az évek során minden alkalommal, amikor a gyerekeket a tévé elé ültettem, belém hasított a bűntudat. A leghosszabb ideig a PBS Variety Show-k mellett tartottam ki, és úgy éreztem, ez így rendben is van. "Nem árthat, ha néz egy kis Arthur vagy Martha Beszél-t az iskola előtt. Ez is egyfajta tanulás.... És… mmmmm… ez a kávé…." De a "kis" valójában "sok" volt, és végül a show-k sem a Public Broadcasting Service műsorai közül kerültek ki.
Így csúsztunk lefelé a lejtőn, és hamarosan a gyerekek ellenszenves tévéműsorokat bámultak és egyre ellenszenvesebb dolgokat műveltek. Bármennyire is tagadnám, az igazság az, hogy órában számolva ők néztek tévét a legtöbbet egy nap. Mivel iskolába menet 08.20-kor kell elhagynunk a házat, és Luke 06:00-kor kelt, láthatjuk, hogy a tévézési idő miként nyúlt ilyen hosszúra.
Nem kell nevelési gurunak lenni, hogy a rájöjjünk a gyerekek viselkedése és a tévénézés közötti összefüggésre, mert aváltozás meglehetősen látványos volt. Boldog gyerekek ültek le a tévé elé, házsártos gyerekek hagyták el a házat. Minden alkalommal. Valamit tennikellett. De ahhoz, hogy beszüntessük a reggeli tévézést, nekem is meg kellett változnom. Akarom én ezt? Miközben ők bekapcsolták azt, én bekapcsoltam a sajátomat: miután elkészítettem a reggelit és a tízórait, egy korty kávé, aztán felkapcsolódtam Facebook-ra... A technológia uralkodott a délelőttjeinken. Bármi is változik, az durva lesz mindannyiunk számára.
És akkor hirtelen elegem lett. Egy tipikus hétvégi napon. Kint gyönyörű idő volt. Úgy döntöttem, ma nem lesz tévé. Sally ugyan tiltakozott egy kicsit, de aztán hamar elfoglalta magát a játékaival.
Luke ellenkezett, majd harcolt, majd panaszkodott, majd kiabált, majd harcolt, majd panaszkodott, majd megpróbálta szabotálni Sally szórakozását, utána harcolt, majd panaszkodott, végül sírt... Ez így ment öt órán keresztül. Nem csak azt mondtam, hogy nincs tévé (vagy bármi más), azt is hangsúlyoztam, hogy neki kell elfoglalnia magát. Nem, apa, nem focizik vele, és nem, én sem játszom most: anyának és apának dolga van.
Öt órán át tartott. Igen, beletelt öt órába, hogy az én 7,5 évesemmel kitaláljuk, hogyan kell játszani a technológia és a felnőttek osztatlan figyelme nélkül. Ezen öt óra alatt igyekezett annyira nyomorúságosként feltüntetni a sorsát, amennyire csak lehetséges. A férjemmel nem voltunk egészen biztosak abban, hogy ez valaha is véget ér. A lehető legkevesebb figyelmet fordítottuk rá, tudva azt, hogy a negatív figyelem éppen olyan jól jön neki, mint bármelyik.
Miután letelt az öt rettenetes óra, valami csodálatos történt. Luke rájött, hogy milyen hosszú ideje nem játszott már a legóival. Mindkét gyerek legózott – a nassolás, a harcok és az étkezések között. A nap úgy zárult, hogy mindenki boldog volt.
Aznap este megkérdeztem a gyerekeket, hogy mi lenne, ha nem kapcsolnánk be a tévét reggel sem… Elrejtettük a távirányítót, a számítógép egerét és az iPad-et is. A srácok meglepően jól fogadták a reggeli technológiai ínséget Nem is követelőztek. Játszottak. Mivel én sem ülhettem le a számítógép elé, elfoglaltam magam a házimunkával, amíg el nem indultak az iskolába.
Milyen érzés egynek lenni a normális családok közül?
OK, de ez csak egyetlen nap. Bizonyára a többi nem lesz ilyen könnyű. Aznap este ismét közöltem velük, hogy nem lesz tévézés reggel. Ismét elrejtettük a dolgokat. Ezek megint nem kérdeztek. Ezúttal több forduló Uno-t játszottunk együtt. A gyerekek el voltak ragadtatva. Olyannyira, hogy úgy éreztem, én vagyok a világ legrosszabb anyukája.
Nézd meg, milyen boldogok a gyerekeim csak azért, mert rájuk figyelek reggel…Jézusom, minden tettem szívás volt idáig…
Már majdnem két teljes hete nem tévézünk reggelente. Ez azt jelenti, nincs számítógépidő nekem sem, helyette végre kell hajtanom egy csomó barátságos dolgot, mielőtt még az első csésze kávét elfogy. El sem tudom mondani, hogy mekkora a különbség. Csak egy kicsivel több erőfeszítéssel kezdjük, és máris jobb napokat élünk. Így, a házat elhagyva, iskolába menet sokkal kevesebb a kapkodás és a zsémbelés a részemről, és ez magával hozza, hogy ők is kevesebbet panaszkodnak. És nem kérnek a tévéből délután sem.
Lehet, hogy megváltoznak a dolgok, ha az idő hidegebbre fordul? Talán. Remélem, hogy valahol középen megáll a dolog. A dolgok tényleg kicsúsztak a kezünkből egy időre.
Léphettem volna már egy évvel ezelőtt? Talán igen, talán nem. Nem látom sok értelmét a visszatekintésnek. Volt néhány év, amikor túlélés volt a játék neve. Örömmel jelentem, hogy mi valóban túléltük.
Sokan közületek valószínűleg úgy gondolják, naná, hogy jobban mennek a dolgok, és igen, néhány évig pocsék szülők voltunk…! De nem ostorozod magad többet, ha jól érzed magad a bőrödben.
De olyan is elolvassa esetleg, aki úgy gondolja, soha nem tudná megtenni. Mert neki kell az a reggeli tévéidő, hogy megőrizze a józan eszét! Azt üzenem: Semmi gond, nekem is szükségem volt rá. Aztán eljött az a nap is, amikor már nem…
