Szülő- és gyereknevelés

Viselkedészavar, magatartászavar, Asperger szindróma – vagy nevelési hiba?

Avagy ki a hunyó, a gyerek vagy a szülő?

Őszintén szólva, meséli egy apuka bizalmasan, valahogy fellélegeztünk, megkönnyebbültünk, amikor a gyerekünk megkapta a diagnózisát, hogy akkor ezek szerint mégsem mi szülők baltáztuk el a nevelését

Ugyanakkor viszont… megvannak ezek a diagnózisok, amik mint címkék nyugtalanítanak bennünket, aztán utána olvastunk sok mindennek, és egy csomó dolog érthetőbbé vált a kisfiunk viselkedésében, más dolgokat azonban nem tudunk ezekben a keretekben megmagyarázni. Kilógnak ezekből a dobozokból, és akkor elkezdünk gondolkodni; hogy is van ez, biztos, hogy elég nekünk ez a magyarázat, hogy a gyerekünk aspergeres is, és figyelemzavarral is küszködik? Mert ezen túl, hogy lekerült a vállunkról a teher, a felelősség terhe, és megnyugodhattunk, hogy eszerint mégsem nálunk van a hiba, továbbra sincs támpontunk arról, a gyerekünk mit miért csinál, és a mindennapos helyzetekben mit kezdhetünk az ő különleges megnyilvánulásaival, fura reakcióival, nyűgösségével, dühkitöréseivel, ellenkezéseivel, kontrollmániájával, és még sorolhatnánk. A címkéhez nem tartozik „használati utasítás”. Már legalábbis nem kaptunk azoktól, akik kiállították a címkés szakvéleményeket. Így magunkra maradtunk. Segítségre lenne szükségünk a gyakori, nehezen kezelhető nevelési helyzetekben, mert már az egész családi életünk, a párkapcsolatunk is totál káosz, zűrzavar, illetve teljesen megsemmisült, mert a nap 24 órájában a gyerek problémái és azok megoldási kísérletei kötnek le bennünket, párként már szinte nem is funkcionálunk, még este, éjjel is azon tanakodunk, mit hogyan tehettünk volna, és legközelebb melyik helyzetet hogyan kezelhetnénk jobban.

Nem egy ilyen esetet, helyzetet látok, annyira középpontba kerül a gyerek és tünete, tüneti viselkedése, kezelhetetlen magatartása, az állandó veszekedések, harcok, kiborulások, semmi másról sem szól már a családi élet, csak erről. Most nem megyek abba bele, hogy miért is alakulhat ez ki, miért hagyják a szülők, hogy megszűnjenek az örömteli, felnőtt pillanatok az életükben, a párjukkal vagy saját magukkal töltött idők, a gyengédség, a szerelmi, a szexuális élet, hogy folyton a gyerekkel való közelharcok mérgezzék meg még a boldognak tervezett vagy indult helyzeteket, együttléteket, játékokat, programokat is. Valamit talán elfed a gyerek, mint problémafókusz, hiszen ezzel vannak elfoglalva a szülők, nem kell az egyéb, esetleg ijesztőbb nehézségekkel foglalkozni. És ez így valami kóros módon mégiscsak egyben tartja a családot, folyamatos a működése, bár nem éppen boldogan.

De visszatérve az eredeti kérdéshez: valóban ennyire egyszerű lenne a dolog? Vagy a gyerek készülékében van a hiba, vagy a szülőkében? Tehát vagy a gyerek mássága, patológiája, mentális betegsége, érzelmi-és viselkedészavara, vagy a nem megfelelő szülői bánásmód, hibás nevelés, kóros nevelési stílus vitte félre a dolgokat? A szülő saját magát hibáztatja, vagy a gyereket? Ez a két változat létezik?

Nos, azért is ragadtam tollat (számítógépet), mert másképpen gondolom. Felesleges a szülőnek magát hibáztatnia, hiszen az esetek többségében őt a jó szándék vezérli, és már mindent (de tényleg mindent!) megpróbált, és mégsem változott semmi. Az egyszerű nevelési módszerbeli tévedéseket könnyen lehet javítani, de az esetek többségében nem erről van szó. És nem is arról, hogy a gyerek „beteg”, vagy zavart (a viselkedése, működésmódja). Hanem valami félresiklott a kettőjük (hármójuk) kommunikációjában, kapcsolatában, egymás megértésében, egymás „kezelésében”.

Ez pedig csakis a kapcsolati működésben érthető és tárható fel, ahol félrecsúszások, kapcsolati sebek, kommunikációs és interakciós kisiklások, tévesztések alakultak ki, és a félreértések ördögi köre miatt már mindkét fél neheztel a másikra, már nem találják meg az utat egymáshoz. Ezért lenne elengedhetetlenül fontos minden gyermek tüneteinek, problémáinak diagnosztikus vizsgálatai során, hogy a kapcsolati, interakciós, érzelmi működéseket is vizsgálják, mert sokszor ott van a „kutya elásva”. De erre általában se idő, se kapacitás, se módszer. Se arra, hogy a rosszban meglássák a jót, tehát azt, hogy az adott viselkedés az egy nehéz, tarthatatlan, bántó helyzetre adott válasz, megküzdési próbálkozás a gyerek részéről. (És meg kellene nézni persze az erősségeit is, hiszen azokra építve könnyen átgyúrhatók lesznek a gyengeségek, nehézségek is majd.)

Már nagyon korán, és egészen rejtetten, vagy nem tudatosan alakulhatnak ki olyan folyamatok, történések, események, melyek egy megsebzett, megtört kapcsolathoz vezetnek. Például hogy azt a gyereket igazából még nem szerette volna világra hozni az anyukája, mert még nem érezte magát eléggé felkészültnek, vagy éppen nem az aktuális párjától tervezett volna gyereket, vagy mert saját gyerekkori sérülései miatt túl szorongató elképzelni a saját anyaságát, félelmek attól, hogy az nem fog menni, szorongások attól, hogy hogyan is fogja majd szeretni, életben tartani a gyermekét, vagy mert veszélyeztetett volt a terhesség, komplikált a szülés, fájdalmas, félelmetes események történtek, mert nem olyan volt a korai illeszkedés a csecsemő és a szülei között, mint amit azok megálmodtak, döcögős volt már akkor a gyerek megértése, elfogadása, és hát az addigi párkapcsolati idill semmivé lett egy folyamatosan irritált, bömbölő, hasfájós, nem alvós baba érkezésével, a tehetetlenség érzésével, ami nem engedi, hogy örülhessünk annak, hogy jól tesszük a dolgunkat szülőként – és még sorolhatnám, hogy mi minden visz félre egy kapcsolatot, amiben aztán egyik fél sem fogja magát jól érezni. És mindegyik a másikat fogja ezért számon kérni, azt hiszi, a másik nem szereti, azt hiszi, a másik akarja szándékosan bosszantani, azt hiszi, a másiknak ő nem elég jó – és ezek a szorongató érzések uralkodnak el a mindennapokban, amik ellen a gyerek védekezni kényszerül, és ezekből lesznek azok a bizonyos nehezen tolerálható magatartási problémák, nehezen kezelhetőség, hisztik, dacosság, agressziók, irányítási kényszer, követelések, neheztelések, a másik életét megkeserítő akciók és reakciók.

Szóval nem mindig nevelési probléma, és nem mindig a gyerek patológiája. De akár kombinálódhat is elég sokféleképpen a dolog, tehát van tényleges érintettsége a gyereknek, és arra rakódnak a kapcsolati küzdelmek, vagy van nevelési hiba is, amellett, hogy van organikus agyi működészavar, és van, hogy pusztán kapcsolati sérülésről, vagy kapcsolati traumatizációról van szó a háttérben, mely egy atipikus, vagy kóros fejlődési útra viszi a gyereket is. Érdemes ezt rendesen kibogozni, hiszen egy gyerek, egy család élete, hosszan tartó boldogsága vagy boldogtalansága a tét!  És ha nem látunk jól a zűrzavarban, nyugodtan keressünk fel egy koragyermekkori fejlődésben jártas, kapcsolati szemléletű, komplex, holisztikus megközelítésű szakembert, aki segíti a tisztánlátást, aki segít a szülői teendők, lépések megtételében, és segít a gyermeknek a kialakult viselkedési mintáiból kilépni, a nem megfelelően működő reakciókat, megküzdési stratégiákat jobbakra cserélni.

 

Szeretettel: Bernadett dr.               

www.kapcsolatszerviz.hu

 

Kölöknet hozzászólás

aláírás
 
X
Mi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóNem születtél anyának! - TeakiadóKamaszmentő - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó